Harangozó Vilmosné
Buborékok táncot járnak az égen,
gyermeki kacaj úszik a szélben.
Apró lépteitek nyomán koppan az idő, oly hamar telik el.
Hogy itt vagytok nekem, néha el sem hiszem.
Olykor csak csendben nézlek titeket s büszkeséggel tölt el,
Mindőtök kitűnik a saját egyéniségével.
Jó a reggel, ha meghallod a csendben a madárdalt,
Mely észrevétlenül minden szépséget túlszárnyalt.
Jó a reggel, ha meglátod a vidám színben felkelő napot,
S a pillanatot megragadod, ezt a csodálatot.
Az idő vasfoga ugyan nem fiatalít, cserében viszont nemesít.
Optimistaként továbbtökéletesít!
Pesszimistaként megöregít!
Realistaként életkort ténylegesít!
Érzed a változást, amely elindult benned,
Sejted, hogy ez még csak a kezdet.
Tudod, hogy meg kell történnie,
S nem azon tépelődsz, hogy megéri-e.
Ébredező tekinteted befelé fordul,
Mit vagy kit találsz ott kiindulópontul?
Egyedül állok lelkem bugyrában,
Körültekintvén olyan, mint a pusztában.