Haraszti Szabolcs
Vakvágányon, kisikláshoz közeli érzés,
Ha nem siklik ki, a pálya úgyis véget ér.
Féltve mindent, ami még csak vágy és álom,
De olyan finom, hogy a test kiált: Akarok még!
:): - Egy kicsit furán vagyok jól...
Önző voltál és kegyetlen, ha segítségről volt szó,
Lopóztál, cselt szőttél, lerohantál, mert így volt jó,
Mert így kellett cselekedned és mert így lett könnyebb,
Mert így lettem kitartóbb. S te mindig vártál föntebb.
Sűrű erdőben ébredt a fiúcska,
Teste fázik, szemei kisírva,
Tovatűnt, a szeretet kényelme...
Még csak négy éves volt a lány,
Mikor kilencvennégy tavaszán
Édesapját elvetted tőle,
Aztán békén hagytad kis időre.
Nem tudom, hogy megírhatom így e verset,
E hálálkodót és néhol elég nyerset,
Két nap alatt többet adtál te nekem,
Mint egy átlagos évben az életem.
...Vigyázzon, aki elém áll.
Mint a villám, oly gyors vagyok,
Rámpákon átugratok.
Alig várom, jöjjön az az este,
Lehunyva szemem, arca elém festve.
Csillogó szemei, angyali mosolya,
Lelkem csak rohan, de nem tart sehova.
Fázok este az ágyon,
Itt legyél, azt kívánom,
Szád pihenjen a számon.
Gyönyörű szemed éget,
Egy halálos ítélet...
Elköszönök tőled bús hangulatban
Mint az a férfi, akit rég nem hajt vágy
Röpke nyár volt, ma már fakult emlékek
A "boldogságunk" s néha olyan lágy
Nem volt tisztességes sok-sok pillanat...
Amikor lelépek a peronra,
Rápillantok gyönyörű arcodra,
S a vonat zaj elnyomja az első mondatot,
Vajon mik lesznek azok a gondolatok?
Magány köntösébe bújva,
Lesütött szemmel lesem,
Ahogy szívem szilánkjait
Angyalok seprik, és sírnak keservesen.
Értette a dolgát, akárki is tette,
Először csak a körvonalakkal kezdte.
Sosem voltam jó gyerek.
Változtak a rendszerek,
És dőltek a színfalak,
Mások már a címszavak.
Már megint, mibe keveredtem,
így jár, ki más dolgába avatkozik.
Egyet régen már elfeledtem,
ha kérdem, szívem szabadkozik.