Harsányi Mónika
Foszladozni kezdett a ködfátyol,
mely nehéz lepelként ereszkedett alá.
A fény vékony pászmákban áthatolt,
s alatta álmos gondolatot talált.
Míg várakozásaimban csigák lassúságával
múltak a percek, most éveim zsugorodnak napokká.
Ki tudja mi van a színes fátyol mögött,
s ki tudja mikor lebbent szemünk elé?
Most nem is érdekel, inkább átöltözöm,
s keresem mely tömeggel vegyülhetnék.
Mikor lelkem elhagyja porhüvelyét,
és a földi lánc végleg elengedné,
ott állok majd a vádlottak padján,
arcomat reszketeg kezembe temetve.
Nem lesz körülöttem senki, aki sajnál,
szememből a könnyek hiába peregnek.
Patak zúgása kísért sétámon,
hangja oly távolról érkezett,
a fölé hajló sárguló hárssor
csendben hallgatta miről énekel.
Ma leveszem közönyből szőtt kabátomat,
s üdvözöllek, ahogy egy jó barát fogad.
Isten egy részét hoztad el lelkedben,
ki társakra vár, hogy újra egy legyen.
Az éjszaka elemésztett, de hajnal
gyönge gyomra kiköpött magából....
Felhős volt az ég azon a napon,
mikor a Teremtő anyámnak adott.
Őszi éjjelen érkeztem a Földre
"az igaz egyet" feledve örökre.
Szappanbuborékban éled
a belefújt röpke élet.
Cikázva száll a levegőben,
saját teret rabol belőle.
Hitetlenség börtönében vegetál gondolatom,
mert a Tőle üres lakásban én is lakatlan vagyok.