Harsányi Mónika
Tükröm, tükröm elrepedt,
ki mond nekem szépeket?
Megszőttem az álmaim,
ráírták, hogy állami.
"Boldogságig lelassult pusztulás"
Hat, öt, négy; feledés!
Három, kettő, egy; a színpadon!
Megkövült vezeklés a
föld színtere, gödörbe
folyt valótlanság.
Szívek apró neszei felfogva
és kivetítve a világűrbe,
konfettiket szórunk a szélbe,
a lufik már felszálltak, az
üzeneteink valahol landolnak
majd, és a fehér, habos felhőkön
át a Nap arcunkat pirítja.
"Ne siess eldobni az álarcot,
mert találsz alatta egy másikat,
mely csontból, húsból és bőrből van..."
"...és majd ha Éva elment, az enyészet megmarad"
A hegyről lejött, szívében
heveny zsibbadás,
szavak között kutat,
s az agyában feszülő kérdés,
mint tenyérben pihegő madár,
fél és vár és nem akar lenni.
Angyal vagy, mondták,
és meglebbentetted szárnyad.
Hittünk benned, és vártuk
a csodákat, amit bemutatsz.
Kezedbe adta a csillagokat,
játssz velük, a Napnál ragyogóbbak,
a Holdnál fényesebbek.
Avagy most se
Most simítsd meg az arcát
durva ujjaiddal túrj a hajába
játssz a göndör fürtjeivel
szívd be bőre illatát
látod így is lehet
és nézd milyen hálás
hogy figyelsz rá.
A világ széle után két lépéssel
A színpadon kihunytak a fények,
apró szemű eső szitál,
talán tízre hazaérek,
nem engem lát, aki lát.
Kegyelmezzetek neki, hiszen még kicsi,
fejre állt, ráborult a bili,
folyik a sárga lé, pedig nem lakodalom,
egy pók röhög a falon.
Az életet, mint betegséget élni át,
magasra szökő lázakkal átvészelt ifjúság,
arcokra tapadt hajszálaink elsöprése,
zuhanás magasból a mélybe.
Nem közelít, már távolodik
az az érzés,
az a pillanat,
az a kétely,
az a kérdés,
- nincs válasz, mert távolodik.
Falra írtam egy dalt,
de lefestette a bácsi.
Szomorú dal volt, jaj,
a festék alatt nem számít.