Harsányi Mónika
Avagy most se
Most simítsd meg az arcát
durva ujjaiddal túrj a hajába
játssz a göndör fürtjeivel
szívd be bőre illatát
látod így is lehet
és nézd milyen hálás
hogy figyelsz rá.
A világ széle után két lépéssel
A színpadon kihunytak a fények,
apró szemű eső szitál,
talán tízre hazaérek,
nem engem lát, aki lát.
Kegyelmezzetek neki, hiszen még kicsi,
fejre állt, ráborult a bili,
folyik a sárga lé, pedig nem lakodalom,
egy pók röhög a falon.
Az életet, mint betegséget élni át,
magasra szökő lázakkal átvészelt ifjúság,
arcokra tapadt hajszálaink elsöprése,
zuhanás magasból a mélybe.
Nem közelít, már távolodik
az az érzés,
az a pillanat,
az a kétely,
az a kérdés,
- nincs válasz, mert távolodik.
Falra írtam egy dalt,
de lefestette a bácsi.
Szomorú dal volt, jaj,
a festék alatt nem számít.
Langyos vizecskéről álmodom,
langyos vizecskében jó nagyon,
úszom benne kezdet óta
én balga idióta,
néha felbukkan a fejem,
hogy mély lélegzetet vegyek,
akkor csodálkozom nagyon,
hogy még mindig itt vagyok.
A tömeg közlekedik,
a tömeg fellök,
a tömeg mást mond, mint én,
a tömeg elszakadt tőlem,
a tömeg kiszakadt belőlem.
Foszladozni kezdett a ködfátyol,
mely nehéz lepelként ereszkedett alá.
A fény vékony pászmákban áthatolt,
s alatta álmos gondolatot talált.
Míg várakozásaimban csigák lassúságával
múltak a percek, most éveim zsugorodnak napokká.
Ki tudja mi van a színes fátyol mögött,
s ki tudja mikor lebbent szemünk elé?
Most nem is érdekel, inkább átöltözöm,
s keresem mely tömeggel vegyülhetnék.
Mikor lelkem elhagyja porhüvelyét,
és a földi lánc végleg elengedné,
ott állok majd a vádlottak padján,
arcomat reszketeg kezembe temetve.
Nem lesz körülöttem senki, aki sajnál,
szememből a könnyek hiába peregnek.
Patak zúgása kísért sétámon,
hangja oly távolról érkezett,
a fölé hajló sárguló hárssor
csendben hallgatta miről énekel.
Ma leveszem közönyből szőtt kabátomat,
s üdvözöllek, ahogy egy jó barát fogad.
Isten egy részét hoztad el lelkedben,
ki társakra vár, hogy újra egy legyen.