Hegedűs Adriana
Sors tenyerén apró kis üveg
kaleidoszkópot nyit a világra.
Opálos szemekben ez csak egy üreg,
mely beágyazódott a sárba.
Hamiskás mosollyal néz le rám a Hold,
Göncölszekéren utaztak köré a csillagok.
Sötét éjszaka az ablakom alatt kóborol,
messziről hozza a bódító virágillatot.
Levetette gúnyáját a ború,
szenvtelen ürességet érzek.
Síkba kerül még az is, ami gömbölyű,
kirándulni jár most a lélek.
Az új évben kívánunk magunknak nagyot,
zsebünkben érezzük már a Napot, csillagot.
Elképzeljük, ki és mit hoz le nekünk az égről,
és mit várhatunk még ettől a sejtelmes évtől.
Semmiből jöhet egy halvány ígéret,
szememet lehunyva várom a csodát.
Belsőmben egy kissé megbizserget,
vágyom a te utadat járni tovább.
Amíg tiéd a mosolyod és nem adod tovább,
gúzsba kötöd magad és elméd is tétovább.
Kétszínű felhőkön utazol a messzeségbe,
sűrű égbolton lábadozó, tűztollú mesékbe.
Nincs gondolat,
üresen kong az agy.
Nincs érzelem,
a mosoly ajkakra fagy.
...percek töredékét öleld magadhoz.
Sodródj arra az oldalra, ahol süt a Nap,
csak légy hű mindig önmagadhoz.
Mikor behúzódunk ketten a kandalló elé,
majd egymásnak suttogjuk az emlékeket.
Mikor megfogjuk majd a másik kezét,
szavak nélkül is értjük a fejbiccentéseket.
A csönd kapujából nézek körbe,
elképzelem én, hogy mi lesz még jövőre.
Mi az, mi sorsomból teljesül,
és mi az, ami csak a gondolataimban legbelül.
Ruhát szabott nekem az élet,
belevarrta a hamisítatlan képet.
Járt hozzá egy adag holtjárat,
egy kulcs, mely nyitja a zárat.
Ébressz fel, ha túl sokat álmodok,
ha tűztollú madárról áradozok.
Akkor is, ha lefestem a semmit neked,
s ha vízre teszem az egyik tenyerem.
Ha kevés a szeretet, én itt vagyok neked,
ha nevetni szeretnél, hadd nevessek veled!
Ha sírnod kell, hát sírjon valami bennünk,
örömöt, bánatot éljünk meg mi együtt!
Csak halk muzsika feszeng az éjben,
elfújja dallamát a télben.
Nehéz léptek dübörgése kíséri,
boldogság, boldogság, kurjantva ígéri.