Hegedűs Adriana
Mint apró kis figurák egy üvegdobozban,
úgy illünk mi egymáshoz ebben a honban.
Belátunk, vitázunk, és folyton csak hibázunk,
megmutatjuk, mi is a mi nagy álmunk.
Hej, de jó is szeretve lenni oly nagyon,
égetni a lopakodó tüzet felsőfokon.
Indák között a felderülő tisztást látni,
ölünkbe gyűjtött emlékek közt cikázni.
Szárnyaszegett idő letáborozott mellettem,
mi jut nekem még, vele együtt elemezgettem.
Kaphatok-e kegyelmet, bódító kacagást,
jövőre kerül-e asztalomra lágy illatú kalács?
Az eső sárga leveleket tapos a járdára,
megkereszteli a szomjazó földet.
Isten lefestette a fákat aranysárgára,
ködbe olvasztotta az alásimuló völgyet.
Ember az, aki leszállt a Holdra,
büszkén tekintünk e fordulópontra.
Ember az is, aki lelkeken tapos,
sajnos, ez most már mindennapos.
Álmomban csodaszépet látok,
bőrömön érzek egy varázslatos világot.
Egy olyan létet, melyben mindennek helye van,
ahol az égnek kék tengere van.
Ma gondolatban megpihenünk végre,
kisimult arccal tekintünk a reményre.
Édes levegő lengi be a meleg szobát,
cikázó agyunkkal várjuk a csodát.
A boldogság kék madarát ne keresd tovább,
bennünk repül, hisz lényünknek ő a táp.
Velünk van ő mindig, ha őszintén szeretünk,
ha kis örömökért is hálát rebegünk.
Valakit, valamit mindig csak várunk,
előregörgetett álmainkban sokszor hibázunk.
Múltunk táblájával a nyakunkban mászkálunk,
belső harangunkra megfeszített aggyal vágyunk.
Születésünk óta az utunkat járjuk,
beletörődött elmével végigcsináljuk.
Útvesztők között botorkálunk bokáig,
a helyes utat keressük oly sokáig.
Tanulj meg felszabadultan játszani,
göndör kacajjal könnyednek látszani.
Könnyek táncain átbukdácsolni,
az egész életen végigtáncolni.
Mikor a tél hópelyhe kivirágzik,
és a csikorgó hó úgy szikrázik,
akkor fürdik meg az izzadó lét,
kendőbe törölve meg az arcképét.
Ködbe unalmasodott térben leledzem,
fák sárga levelét fogom a kezemben.
Tér és idő összecsúszott már,
nem látom én már, hol van a határ.
Csak egy gomb kellene az emberre,
érzelmek kikapcsolva egyszerre.
Ne csúfítsa a lelket a cifra magány,
ne hánykódjunk az élet színpadán.
Szakadt tükörben két példányban látod az arcodat,
mit ad neked vissza, mosolyokat vagy harcokat?
Benne van egy egész élet, vagy még annál is több,
sok titkokat rejtő, szemedből legördülő vízcsöpp.