Hegedűs Adriana
Amíg tiéd a mosolyod és nem adod tovább,
gúzsba kötöd magad és elméd is tétovább.
Kétszínű felhőkön utazol a messzeségbe,
sűrű égbolton lábadozó, tűztollú mesékbe.
Nincs gondolat,
üresen kong az agy.
Nincs érzelem,
a mosoly ajkakra fagy.
...percek töredékét öleld magadhoz.
Sodródj arra az oldalra, ahol süt a Nap,
csak légy hű mindig önmagadhoz.
Mikor behúzódunk ketten a kandalló elé,
majd egymásnak suttogjuk az emlékeket.
Mikor megfogjuk majd a másik kezét,
szavak nélkül is értjük a fejbiccentéseket.
A csönd kapujából nézek körbe,
elképzelem én, hogy mi lesz még jövőre.
Mi az, mi sorsomból teljesül,
és mi az, ami csak a gondolataimban legbelül.
Ruhát szabott nekem az élet,
belevarrta a hamisítatlan képet.
Járt hozzá egy adag holtjárat,
egy kulcs, mely nyitja a zárat.
Ébressz fel, ha túl sokat álmodok,
ha tűztollú madárról áradozok.
Akkor is, ha lefestem a semmit neked,
s ha vízre teszem az egyik tenyerem.
Ha kevés a szeretet, én itt vagyok neked,
ha nevetni szeretnél, hadd nevessek veled!
Ha sírnod kell, hát sírjon valami bennünk,
örömöt, bánatot éljünk meg mi együtt!
Csak halk muzsika feszeng az éjben,
elfújja dallamát a télben.
Nehéz léptek dübörgése kíséri,
boldogság, boldogság, kurjantva ígéri.
Vajon a boldogság csak képzelet játéka?
Vagy gondolatunk derűs árnyéka?
Ezen gondolkozom én,
erről szól ma ez a költemény.
Füstkarikákat terelget az esti szél,
Huncut mosollyal bukik le a Nap.
Már suttogva közeleg az éjfél,
Az éjszaka a virágokra új ruhát szab.
Kinyújtózott már a hideg tél,
hóval takarta be az ásító teret.
Talpunk alatt reccsenő zenével
elaltatta a tájat és a gyerekeket.
Előkelő kávéházban találkoztunk mi régen,
világmegváltó igéket hintettünk el a térben.
Az értelmiség hangja szólalt meg rekedten,
hittük ezt nagyon és harsogtuk is önfeledten.
Hangom halk, kedvem megrepedt,
kicsit szeretnék még lenni köztetek.
Csipetnyi méz csurogjon az álmodóra,
hadd ébredjek még a bársonyos szóra.