Hegedűs Adriana
Csak halk muzsika feszeng az éjben,
elfújja dallamát a télben.
Nehéz léptek dübörgése kíséri,
boldogság, boldogság, kurjantva ígéri.
Vajon a boldogság csak képzelet játéka?
Vagy gondolatunk derűs árnyéka?
Ezen gondolkozom én,
erről szól ma ez a költemény.
Füstkarikákat terelget az esti szél,
Huncut mosollyal bukik le a Nap.
Már suttogva közeleg az éjfél,
Az éjszaka a virágokra új ruhát szab.
Kinyújtózott már a hideg tél,
hóval takarta be az ásító teret.
Talpunk alatt reccsenő zenével
elaltatta a tájat és a gyerekeket.
Előkelő kávéházban találkoztunk mi régen,
világmegváltó igéket hintettünk el a térben.
Az értelmiség hangja szólalt meg rekedten,
hittük ezt nagyon és harsogtuk is önfeledten.
Hangom halk, kedvem megrepedt,
kicsit szeretnék még lenni köztetek.
Csipetnyi méz csurogjon az álmodóra,
hadd ébredjek még a bársonyos szóra.
Kitör béklyójából a rohanó idő,
nem is jut neki több holtidő.
Fütyörészve kérdezi, hány óra van,
nem firtatva azt, ami még hátravan.
Az élet vasútján ülünk, robogunk a szélben,
Kapaszkodunk, bámészkodunk és nézünk merően.
Bölcsőtől a sírig az utunkat bejárjuk,
Az élet bársonyszőnyegén végig is sétáljuk.
Emlékeim sokasága jön most velem szembe,
csak hullnak és hullnak az ölembe.
Mit is kezdjek veletek, nézzük csak sorban,
álljatok itt szépen csatasorban.
Megbabonázott gondolatok az utcát járják,
kiűzött emlékek a jó sorsukat várják.
Elérkezettnek látják az időt,
hogy vendégül lássák a sorshúzó erőt.
Mély hajnal pirkad, belepi a tájat,
azt suttogják a fák, szép nap virrad rátok.
Kinyújtott karokkal andalog az ősz,
mosolygós léptével máris beelőz.
Érdekes játékot játszunk mi mindannyian,
életjáték a neve,
sorsok fonódnak össze és mennek szét,
kicsit belepusztulunk, nemde?
Emberekkel teli térbe nézek,
lehorgasztott fejek a porba néznek.
Táskát, újságot cipelnek kezükben,
tengernyi gonddal a fejükben.
Mint apró kis figurák egy üvegdobozban,
úgy illünk mi egymáshoz ebben a honban.
Belátunk, vitázunk, és folyton csak hibázunk,
megmutatjuk, mi is a mi nagy álmunk.
Hej, de jó is szeretve lenni oly nagyon,
égetni a lopakodó tüzet felsőfokon.
Indák között a felderülő tisztást látni,
ölünkbe gyűjtött emlékek közt cikázni.