Hegedűs Adriana
Az élet vasútján ülünk, robogunk a szélben,
Kapaszkodunk, bámészkodunk és nézünk merően.
Bölcsőtől a sírig az utunkat bejárjuk,
Az élet bársonyszőnyegén végig is sétáljuk.
Emlékeim sokasága jön most velem szembe,
csak hullnak és hullnak az ölembe.
Mit is kezdjek veletek, nézzük csak sorban,
álljatok itt szépen csatasorban.
Megbabonázott gondolatok az utcát járják,
kiűzött emlékek a jó sorsukat várják.
Elérkezettnek látják az időt,
hogy vendégül lássák a sorshúzó erőt.
Mély hajnal pirkad, belepi a tájat,
azt suttogják a fák, szép nap virrad rátok.
Kinyújtott karokkal andalog az ősz,
mosolygós léptével máris beelőz.
Érdekes játékot játszunk mi mindannyian,
életjáték a neve,
sorsok fonódnak össze és mennek szét,
kicsit belepusztulunk, nemde?
Emberekkel teli térbe nézek,
lehorgasztott fejek a porba néznek.
Táskát, újságot cipelnek kezükben,
tengernyi gonddal a fejükben.
Mint apró kis figurák egy üvegdobozban,
úgy illünk mi egymáshoz ebben a honban.
Belátunk, vitázunk, és folyton csak hibázunk,
megmutatjuk, mi is a mi nagy álmunk.
Hej, de jó is szeretve lenni oly nagyon,
égetni a lopakodó tüzet felsőfokon.
Indák között a felderülő tisztást látni,
ölünkbe gyűjtött emlékek közt cikázni.
Szárnyaszegett idő letáborozott mellettem,
mi jut nekem még, vele együtt elemezgettem.
Kaphatok-e kegyelmet, bódító kacagást,
jövőre kerül-e asztalomra lágy illatú kalács?
Az eső sárga leveleket tapos a járdára,
megkereszteli a szomjazó földet.
Isten lefestette a fákat aranysárgára,
ködbe olvasztotta az alásimuló völgyet.
Ember az, aki leszállt a Holdra,
büszkén tekintünk e fordulópontra.
Ember az is, aki lelkeken tapos,
sajnos, ez most már mindennapos.
Álmomban csodaszépet látok,
bőrömön érzek egy varázslatos világot.
Egy olyan létet, melyben mindennek helye van,
ahol az égnek kék tengere van.
Ma gondolatban megpihenünk végre,
kisimult arccal tekintünk a reményre.
Édes levegő lengi be a meleg szobát,
cikázó agyunkkal várjuk a csodát.
A boldogság kék madarát ne keresd tovább,
bennünk repül, hisz lényünknek ő a táp.
Velünk van ő mindig, ha őszintén szeretünk,
ha kis örömökért is hálát rebegünk.
Valakit, valamit mindig csak várunk,
előregörgetett álmainkban sokszor hibázunk.
Múltunk táblájával a nyakunkban mászkálunk,
belső harangunkra megfeszített aggyal vágyunk.