Hegedűs Gábor
szürke árnyak a szürke falakon
s vad viharral köszönt be a tél
feladni soha de nem tudhatom
a sejtelmes éj majd miről mesél
kitárul lassan a panoráma
vágyat alkot a képzelet
a sötétséget a fényre váltva
hiszem a szép is igaz lehet...
csodákat rejt a nagyvilág
nyílik sok ezer vadvirág
ott a természet lágy ölén
sétáltunk olykor te meg én
szegény rózsa ha jön a tél
lehajtja illatos fejét
anyatő levele lehullott
a földön hever szerteszét
hallod ahogy a csend fakad
a fortyogó harci zajban
sötétség lejt vitustáncot
test csak ami mozdulatlan
meddig még... kérdem magamtól
hiába várom nincs felelet
az élet mint puha madártoll
ha a szél kapja fel tovalebeg
magával ránt a sziklafalról
a sors ha kezébe adod
az irányítást és a gyeplőt
csak saját torkod szorongatod
kövek között némán ballagok tova
lábamon hólyagok sebek sora
menni kell mert vár a kitűzött cél
konok akaratom mint nemes acél
pendülve zengve űz hajt előre
enged élni majd nem visz temetőbe
legfontosabb hinni önmagamban
hitvallásom soha nem adom fel
nyakig gázolok sárban mocsokban...
tényleg így van... vár már a túloldal
adj uram még nekem pár ezer napot
múltam árnyairól halkan szól a dal
nem hagyhatok így itt csapot papot
Tettem, amit még meg kellett tennem,
ezért omlik rám sok "szürke fal",
kértem, de nem kaptam, mert engem
nem tört meg az ördögi kacaj.
hinni a templomban és a hittanórán
mondta ki egykor kenyeret adott
papírra ma egy verset karcolok
felállok megyek csak bátran szólj rám
mondjátok... a fény vár a túloldalon
vagy csak zilált agyam reménykedik
temető csendje őrzi a titkokat
emlékezet szárnya hozzátok repít
vadvirágok szél ha suhan
napot érlel most a május
bokrokban vagy fűzfalombban
folyóparton rád találok