Hegyi László
Szeplős lettél, és meggörbült a hátad,
szép feszes bőröd mára sárga lett...
Mostanában az éj sötét,
nincs annyi fény és csillagok.
Hiába éltet még a lét,
valami lezárulhatott.
Hogy van-e kiút a káoszból,
amit magam teremtettem,
nem tudom.
Ezért volt ez egy bátor tettem.
*
Világgá kiáltottam:
szabad vagyok,
aki kimondhatja minden gondolatát! ...
Annyi minden történik manapság,
nyomorba taszíthatnak az akták.
Panelekben a harmadik szinten
drónok kukucskálnak be szerintem.
Mennyi veréb! Több száz lehet,
töröm nekik a diómat.
Leginkább csak az éveket
sajnálom - mert űz a holnap.
Mint illatos, lila virág,
borús léleknek nyit csalit...
Korán kelek ma is, nem nyugszom az ágyon,
e nyári hajnalon madárdalra vágyom.
Kávémat kortyolva a teraszra megyek,
bízva, hogy alusznak még a rusnya legyek.
A jámbor képmutatók között immár betelt a mérték,
mert az asszonyt - uram bocsá` - házasságtörésen érték.
Majd, ha eljön az ősz,
az utolsó évszak,
lázas szél fúj mindig,
és dühöng egész nap.
Jaj, a hitem olyan gyenge,
hogyha e hit egy híd lenne,
régen beleomlott volna
a sebes vizű folyóba.
Cinegehad bódít - van jóság a földön.
Szemlélek s remélek! Biztatom a lelkem,
s apró életeket mentek szerénységgel.
Már egészen készen vagyok,
ha képem a fészen ragyog.
Erőltetek bájt is, holott
csak megszokásból lájkolok.
Hát nem vitás, elszállt a nyár,
s az ősz is elment gajra már,
és újra itt a nagy hideg,
három hónapig - elvileg.