Hillai László
Lehunyja álmos szemét a Nap,
mára elég volt, nem marad.
Holnap majd frissen újra kél,
mert eljött, itt van már a tél.
75. szonett
Téged eszlek, szemem mégis kopog,
mint szomjas, földre hulló záporok.
Lassan ballag már a vén idő,
régen elindult, terhet visz ő.
Ifjú korában szaladhatott,
fiatal mégsem maradhatott.
Sok ember úgy megyen neki az új évnek,
Maguknak, másoknak minden jót ígérnek.
Egy van, Kit követhetsz -
hűen Istenedhez,
és csak vele járhatsz,
bele sosem fáradsz.
Fényesőként hull reám a béke,
felüdítve fáradt lelkemet,
hálatelten felnézek az égre,
Isten lelke éltet engemet.
Nagyon félt attól, más lesz a király,
és hogy ne legyen ebben akadály,
hatalomféltés odavezetett...
Köszönti már a vár urát.
Ki ússza át a kék Dunát?
A szél süvít az égen át,
hogy itt ma már egér se jár.
Helló, öreg barátom,
nem vagy igaz, belátom.
Te csak követed az ördögöt...
Mint fenn északon a hegyek,
érzéseim is hidegek.
Szívem kihűlt, már nem meleg,
nem járja át a szeretet.
Visszakacsint még délben a Nyár,
de az éjek deret érlelnek.
Sorban jönnek az emberek már,
fehér sipkát húztak a hegyek.
Aki kedves volt, már régen elment,
nem töri meg semmi sem a csendet.
Még a Nap is lassan pihenőre száll,
s a sok sírhant mind új szereplőre vár.
Ma éjjel róla álmodtam,
vele már rég találkoztam.
Kért tőlem egy segítséget,
gondjának én vessek véget.