Hillai László
Mint kicsi, zöld lepkék,
ültek az ágra
kibúvó levelek.
Mikor a Nap nyugovóra tér,
barna hajam színe hófehér,
érzem, éveimnek száma nagy,
tavaszodik, itt van még a fagy.
Ha egy rúgóra jár a gépezet,
sablonossá válik a világ,
és élre törnek felsőbb érdekek,
elkerülvén már a sok vitát.
Jártál egyedül téli erdőn?
Hol nem hallatszik semmi más.
Fák ropogása, fagy, ha eljön,
s alattam sítalpsuhanás.
Most hideg van, dermesztő ez nagyon,
nyílik már a jégvirág az ablakon.
Rád tekint már szemem,
szerelmes kedvesem.
Halld könyörgésemet,
szépítsd meg éltemet.
Búsan búgna szép meséket,
vitorlára szél ha téved.
Azt is szépen elmondaná,
az érett szem hogy hull alá.
Porcukros lett már a tágas határ,
néma hidegben még madár se jár.
És rövidebbek lettek a napok,
egyre sűrűbben jönnek a fagyok.
Gyönyörű nő, sokan szerették,
a színjátszás az élete volt.
Egy kislány óhaja
Szegény, árva gyerek vagyok,
nem szeretnek kicsik, nagyok.
Jézuskától azt kívánom,
ami legszebb a világon:
hozna nekem apát, anyát,
csokitortát, meleg szobát.
A szeretet fázósan kucorog a szélben,
koldus köpenyébe burkolózik éppen.
Táguló szemeit nyitja a világra,
nem tehet ő róla, csak egy szegény árva.
Rajtad múlik, hogyan tudsz szeretni.
Ha bánat ér, tudsz rajta nevetni?
Fürödsz-e a fénylő napsugárban?
Úszol-e a boldogság tavában?
Vidám dalt az írhat, kinek örül lelke,
de az már nagyobb gond, hogy lesz versbe szedve.