Hillai László
Két véglet
Éhező gyermek a plakáton.
Ebből egyesek jól megélnek,
ragad a kezük, ezt belátom,
és még csak nem is zenélnek!
Október van, szép az idő,
nyugalmas e békeidő.
A meleg már nem rekkenő,
és nem kell még a keszkenő.
Nem kell a zászló,
már üde pár szó
nékem elég.
Megjön a kedve,
újra sietne.
Várja nejét.
...a családját verte szét.
Fia kérdi: mondd, anya,
apa mért nem jött haza?
Bíborvirágos esték,
"plakátmagányban" éjjelek.
Kúszik az árnyék,
s a falról lepereg.
A végtelen tengerrel incselkedik a Hold,
hol pályáján körbejár, kitör a tengerár.
Borongós, szomorú az est,
mikor az eső is esni kezd,
s a város puszta pocsolya,
nem is megyek el most oda.
Égutazó kényes, kutyák mért ugatnak?
Hisz csak tükrözése vagy a fényes Napnak!
Téli égen kéken, hidegen világítsz,
mint fényes csillagok, messziről is csábítsz.
Lassan ballag már a vén idő,
régen elindult, terhet visz ő.
Ifjú korában szaladhatott,
fiatal mégsem maradhatott.
Becsukta csillagszemét az éj,
a sötétségben elveszek,
hát gyere velem, kedves, ne félj,
bújj belém, én leszek szemed.