Hillai László
Furcsa előjelek,
baljósan jön a nyár.
Levegőben reszket,
nem az igazi már.
Egy híján nyolcvanat
megéltem szerényen.
Már kevesen haladnak
velem az ösvényen.
Magányos, utolsó ház mögött
vörösen aluszik most a Nap,
és oktávnyi hangok omlanak,
úgy hangzik, e nap csupa öröm.
Újra
Remegve félti életét,
mint fán a rezgő falevél.
Pedig nincs mit tenni,
egyszer el kell menni.
Most már csak az emlékekből élek,
régen volt, nyoma alig maradt...
Kisütött már a Nap,
vidám a hangulat.
Fákon a madarak
örömmel dalolnak.
A halál vizében meghal az ember,
mert az önzéséről leszokni nem mer.
Medvekarmos fák tövében
megbújik egy kis virág.
Őzek járnak most a réten,
nyugodtabb lett a világ.
Bolondos, szeles,
nem dicséretes,
de jönnie kell,
mert nyár közeleg.
Az utcán lévőknek üzenetem írom,
Karantén fogságát valahogy kibírom,
Fejemet a búnak azért mégsem adom,
Az üveg itókám most elszopogatom.