Hillai László
Gyönyörű nő, sokan szerették,
a színjátszás az élete volt.
Egy kislány óhaja
Szegény, árva gyerek vagyok,
nem szeretnek kicsik, nagyok.
Jézuskától azt kívánom,
ami legszebb a világon:
hozna nekem apát, anyát,
csokitortát, meleg szobát.
A szeretet fázósan kucorog a szélben,
koldus köpenyébe burkolózik éppen.
Táguló szemeit nyitja a világra,
nem tehet ő róla, csak egy szegény árva.
Rajtad múlik, hogyan tudsz szeretni.
Ha bánat ér, tudsz rajta nevetni?
Fürödsz-e a fénylő napsugárban?
Úszol-e a boldogság tavában?
Vidám dalt az írhat, kinek örül lelke,
de az már nagyobb gond, hogy lesz versbe szedve.
A mély vadon rejtekében,
sűrű erdő közepében,
nagyon távol minden mástól,
sűrűn takarva a fáktól.
Gyönyörű hálót szőtt
a Fekete Pókné.
Szebbet, mint azelőtt,
csábító otthonként.
A temetőkertnek szomorú varázsa,
gyertyák fénye talán lelkek lobogása.
Villog a lámpa, gyorsított üzem.
Kifestett pilla, nagy, kerek szem.
Nagy baj lehet, ha megöregszem,
a nappali álom nem üzen.
...magas hegycsúcsra fut a Nap.
Karéjos Hold még néha rászól,
a csillagok már alszanak.
Hűvösen köszönt be, nincs rajta dér,
csillogó napfénye csalóka már.
Nem én sírok, csak az eső csepeg.
Monoton koppanása reszketeg.
A köd kifacsarta, szürke létből
jön, sietve szakad ránk az égből.