Hillai László
...magas hegycsúcsra fut a Nap.
Karéjos Hold még néha rászól,
a csillagok már alszanak.
Hűvösen köszönt be, nincs rajta dér,
csillogó napfénye csalóka már.
Nem én sírok, csak az eső csepeg.
Monoton koppanása reszketeg.
A köd kifacsarta, szürke létből
jön, sietve szakad ránk az égből.
Míg módját meg nem tanultam,
semmit sem mondott a nevem,
de időmértékre jutva,
ezután büszkén viselem.
Hadd meséljem el most
ezt a történetet.
Mindenki számára
tanulságos lehet.
Madár röpte a szélben,
hajónyom a tengerben.
Ennyi marad utánunk?
Vagy mégis többre vágyunk?
Kéthetes kor szép egy csecsemőnek,
épp csak elkezdi az életet.
Hálát adok én a Teremtőnek,
eddig adott nékem éveket.
Vígan él a Pékné pókja,
a hálóit szövi, fonja.
Nem meri őt elkergetni,
sok szerencsét hoz majd neki.
Csodálni, mit rejt a bűvös távol,
s ha odaérünk, új vágyat fakaszt,
ott tovább a fényes Napsugárból
csillogva látunk újabb házakat.
Nyugszik a lét, nem fodrozza
éltem csendes tengerét.
Bánatomat nem hordozza,
szabadultan nézne szét.
Látóhatár, hol találkozik Föld s az Ég,
sejtelmesen titokzatos a messzeség.
Az erdőben ma este
volt egy kicsi fürjecske.
Víg, daloló madárka
puha fészkét csinálta.