Hillai László
Felhőtlen, szép tekintetén
valaha vágyón csüngtem én.
Róla álmodtam, Ibolya
nem biztat, vágyam kioltja.
Csupa móka, kacagás,
víg farsangi mulatás.
Búcsúztatnánk a telet,
de még nincs itt, nem lehet.
Álmatlan álmok éjjelén
behunyom két szemem
és látom azt, mit érzek én,
nem nyugszik két kezem.
Mikor a Nap reggel felkel
és ránk tekint álmos szemmel,
ő is mintha visszabújna,
jólesik a meleg dunyha.
Nem fogja le senki a két kezünk,
semmit nem ér a hit, ha vétkezünk!
Lehunyta sötét szemét az ég,
nagyon borongós pillanatok.
Talán ő is elaludna, mért
nem ragyognak fent a csillagok?
Ha nem tudsz szólni, csak a falaknak,
lepereg szavad, rád nem hallgatnak,
mondd el a világnak, majd figyelnek
értően rád az okos emberek.
Fájó könnyekből is lehet óceán,
ha nem szeret a szeretett leány.
Két véglet
Éhező gyermek a plakáton.
Ebből egyesek jól megélnek,
ragad a kezük, ezt belátom,
és még csak nem is zenélnek!