Hillai László
Távíró póznákon suhanva
halkan duruzsol a lét.
Gondod legyen, a nagy zajban
megértsd az üzenetét.
Már kihunyt parázsból lobbanhat még zsarátnok,
de hol van már a régi ifjúi dal,
mégsem sietek, bár kergetnek tatárok,
az idő múlik, és a vágy kihal.
...
életem álmai hullámzó vágyán közeledben.
Szabad-e bámulni a világot?
Ki tiltja, nézni egy szép virágot?
Még akkor sem, hogyha az illető
egy nagyon kedves és fiatal nő.
Régi dallam szívem hatja át,
perzseli a jéghideg szobát.
Nagyon lehűlt most már legbelül,
fájó emlék továbbmenekül.
Sötét az ég, rám alkonyult,
még a kedvem is beborult.
Tapogatva megyek tovább,
bele se gondolok, hová.
Vajon megvan-e a régi forrás,
mely oly friss, szénsavas vizet adott?
Amikor ott jártam még szabadban,
csak úgy felfogatlanul csobogott.
Sok az autó, sok a galamb,
nem választja senki szét.
Út közepén fehér galamb
vékony, mint egy papírkép!
Ki mondja meg, hogy miért kék
nyáron a szép, felhőtlen Ég,
és azt, hogy mért aranyban ég
a lemenő Nap esténként?
Bámul rám, nem ismer,
hisz sosem látott még.
Mező zöld füvében
én vagyok a vendég.