Hillai László
Gyertek ide, gyermekeim, hogyha ideértek,
Tanulságos történetet mesélek el néktek.
Halottak napján
Lélekszívekben
Lehet örök szerelem,
A síron túl is.
Faggyúszagú este, pislákoló fények.
Elhunyt bányászokról szóljon ez az ének,
Künn a temetőben kopjafára nézek,
Rajta kilenc nevet szomorún becézek.
Rezeg a tó vize, nagy vihar közeleg.
Pedig nem látni még sehol egy felleget.
Szikrázva süt a nap, de a túlsó parton
Szürkéllik valami, a hangját is hallom.
Indulj el az útra még ma,
Ne várd a holnapot,
Lépésről-lépésre jutva,
Kedved majd felragyog.
Rövid fohász
Teremtő Istenünk, Hozzád száll az imánk,
Annyira aggódunk költőtársunk iránt.
Ez a világ csupa miért,
Kuporgatunk a semmiért.
Mi a haszna csak azt nézzük,
Miközben az utat lépjük.
A szeretet hegyeken túl, hol a félelem lakozik,
Ott nincsen értelem, ott a balgaság hadakozik.
Tör, zúz és leigáz minden népeket,
Rom, pusztulás és örök elmúlás felé lépeget.
Mint bokszoló, ki tudja, jobb adni, mint kapni,
De nem tud soha senkinek szeretetet adni.
avagy Meglátni és megszeretni
Ha lát téged egy idegen,
Szíve nem marad hidegen,
Fellángol, mint a tűző nap,
Mert a lényed e szívre hat.
Szőke asszony mellettem ülő,
Halántéka enyhén őszülő.
Élt ő már eleget, most meghalt a férje,
Megy az unokához, ahogy elmesélte.
Ki bűnös testben éltél bűntelen,
Hozzánk sohase legyél hűtelen.