Hillai László
Égutazó kényes, kutyák mért ugatnak?
Hisz csak tükrözése vagy a fényes Napnak!
Téli égen kéken, hidegen világítsz,
mint fényes csillagok, messziről is csábítsz.
Lassan ballag már a vén idő,
régen elindult, terhet visz ő.
Ifjú korában szaladhatott,
fiatal mégsem maradhatott.
Becsukta csillagszemét az éj,
a sötétségben elveszek,
hát gyere velem, kedves, ne félj,
bújj belém, én leszek szemed.
Verset írok, szavak peregnek.
A gondolatom is szárnyaló.
Régebbi bajok kergetnek,
mégsem sírok, ha fáj a szó.
Megrázta köntösét az ég,
nagyon haragos lehetett,
őrülten pattogott a jég,
letarolt minden életet!
Egy francia, egy német és egy magyar versenyeztek,
kinek a nyelvén a legszebb szó az, hogy szeretlek.
Felköltöttek a Zsadányi lányok,
ezután már gondom lesz reátok.
A napraforgótenger
közepén egy kis sziget.
Kunyhót épít az ember,
életet csak így vihet.
Elszaladt a kertem,
ellepte a dudva.
Tolvaj se kereste,
mert éhkoppra jutna.
Másmilyen a krisztusi szabadság,
aki látja, azt mondja rá: rabság.
Látva, aki hozzád közeledett,
szabadon kap tőled szeretetet.
Szomorúfűz hajlott ága
néz bele a vén Dunába.
Ki szerelmét nem találja,
fut tova az óceánba.
Irigyeid lehetnek jó sokan,
helyedben lennék én is boldogan.
De ne félj, én attól még szeretlek,
hogy a szerencsédért irigyellek!
Szerelem lágy ölén
ringani volna jó,
lennél benne szirén,
én lennék a hajó.