Hillai László
Az utcán lévőknek üzenetem írom,
Karantén fogságát valahogy kibírom,
Fejemet a búnak azért mégsem adom,
Az üveg itókám most elszopogatom.
A vírussal csínján kell bánni,
ellene nem használ bármi,
legfeljebb az immunrendszered,
ha egészséges élelmet eszel.
Összeveszett a tél a nyárral,
megbékéltek a napsugárral,
ezután télen süt eleget,
Nyáron meg ha lehet, keveset.
Ez már oly nagyon rég elcsépelt szó: szeretlek,
mondja fölényesen, ki uralkodó mindenen.
Suttogják szemlesütve, félénken, kedvesen,
halkan a füledbe súgva: szeretlek, kedvesem.
Költő felett, ki elsírja gondját,
messze elzúgnak majd a századok.
Dicsőítik vagy sárba tapossák,
ő akkor mást szívből nem mondhatott.
Nem búcsúzom el tőletek,
bár ez idő még eljöhet,
s nem ejtek fájó könnyeket.
A prédikátor mind követ.
Könnyes szemekkel, forrón csókolsz.
Engem siratsz? Vagy az életet?
Már nagyon várom a tavaszt,
malaszt sem visz most semmire.
Hideg van, szobámban maraszt,
halaszt időt most ennyire.
Az ördögöm voltál, s én azt mondtam, elég,
mert nélküled én még angyal is lehetnék.
Ezt te nem engedted, úgy rám akaszkodtál,
róka fogta csuka, s még te panaszkodtál.