Hitka Péter
Versem a szépen szóló számon
az apró, kicsiny, reszkető tollpihe,
ami jelzi nektek, hogy még élek,
nem szállt el a lélek a semmibe.
A szív lassan hal meg,
egyre lassabban ketyeg,
aztán csendesen elernyed.
Egy darabig még azt hiszed,
hogy élsz, pedig már mész
az úton, mit az elődök kitapostak,
gyorsan repülsz, csak intesz a csillagoknak.
Világít a hold, mintha nappal lenne,
pedig kevés fényét a Naptól vette.
Hatalmas, ezüstfehér korongját
üvöltve nézi egy falka toportyán.
Meghaltam már sokszor,
de már csak egyszer halok meg,
ha elfelejtetted,
mindennél jobban szeretlek.
Azt már talán tudom, ki vagyok,
de azt még mindig nem, hogy ki leszek.
Hogy mi leszek egyszer, hamu
vagy kódorgó, időtlen lélek?
Mindegy, már merre jársz,
merre visznek szép lábaid,
mindegy, ki simítja végig
arcodon összegyűlt ráncaid.
Elveszett lelkek ütköznek belém,
egymással ordítozó, vad világ,
Érzem, ahogy súrolnak, jönnek felém,
lélek leszel, lelked Istenhez kiált.
Elmegyek innen, de nagyon messzire,
nem vagyok kíváncsi többet senkire.
Elég volt ebből a zavaros világból,
ahol a lámpa nem ég, csak világol.
Megjött az ősz,
sárba taposta a szépet,
eltüntetett zöldet, virágot,
s min rajta voltál, a képet.
Fiatal lettem újra,
Léda rontott rám álmomban,
letepert a padlóra,
végre itt vagy velem Párizsban.
És mégis mozog a föld!
A sárgolyónk nem hagyja magát,
Hiába betonozunk, rakunk rá igát,
Időnként felágaskodik, megrázza hátát.
Megrebbenő, puha szárnyak,
Sötét csendben suhanó,
Halálos karmú árnyak,
Fák között repülő,
Mindig éjszaka vadászó,
Életet halálra cserélő,
Soha parancsra nem ölő,
Egyetlen párt választó...
Megszereztél majdnem mindent,
ami a boldogsághoz nagyon kell.
Közben nem vetted észre, hogy
elfelejtettél megbirkózni az élettel.
Te voltál a Hold, én meg a Nap.
Én nappal neked világítottam,
és rólad visszatükröződtek
azok a szép, elátkozott sugarak.
Ahogy a köd alól kibújtak a fák,
úgy lett fényesebb körben a világ.
A halni készülő fűszálak hegyén
harmatcsepp hintázott hetykén.