Horacsek Tamás
A Nap nem attól lesz gyönyörű,
Hogy minden nap átszeli az eget.
A Nap irigyében sárgul be,
Mikor meglátja tekintetedben
Azt a szép zöld szemed.
Te vagy, ki borult lelkemről elfújja a felhőt,
Hogy ott, mint görgeteg fa ágán legyek újra fénycsóva,
Mi az egekbe száll, és repíti tovább a szélnek.
Hogy nekem van ilyen.
Fátyolként hull szememre
Hajnalomnak ködös képe.
Teliholdat takaró felhő
Vonul el a fejem felett.
Szeretnék az égig érni.
Vissza többet mit se nézni.
Feledni a tegnapot,
Kapni egy új holnapot,
Hogy kárba veszett perceim,
Elfeledett bűneim
Meg ne törjék szende lelkem.
Gondoltál már arra a legsötétebb éjen,
Mikor még csillagot sem látni fenn az égen,
Hogy mennyire hiányzik, hogy lássad a te Napod,
Mert minden életerőd csakis tőle kapod?
Voltam egyszer én
Egy világ peremén.
Voltam egyszer boldog,
Mikor szűnni tűntek gondok.
Az ember mindig vár.
Várja, hogy jobb legyen,
Hogy könnyebb,
Hogy ne hullajtson többé könnyet.
Miként forraljuk hirtelen vágyunk?
Vágyjuk, hogy valaki melegítse ágyunk,
Mert kinek szerény szívébe tört hamvaknak porát adjuk,
Kelti igazán tudtunkra, kik vagyunk.
Kelj, mikoron hajnal zengi csodáját a Napnak!
Vágyja harmat, hogy elillanjon a légbe.
Akkor hidd el, hogy csodák még vannak.
S hogy egyszer Te is felszállsz majd az égbe.
Hát tudom, hogy jól esik,
Mert szíved kéri, hogy oldjam
Béklyóját terhének, mi rajta létezik,
Mert a világ hazug és tele iszonyattal,
Mely e gyenge szívet tönkreteszi.
Mondd, mit ér a szeretet,
Ha csak én adom azt Neked?
Mondd, mit ér a szerelem,
Ha Te nem osztod meg velem?
Ki lesz vajon, kinek arany torka
Zengi majd a szirének dalát,
Hogy általa sejlőn átragyogja
Az örök sötét, bús éjszakát?
Hangod hallom hallgatag,
Vigyázza a nyugalmat,
De a csend után a nesz is zaj,
Az érzéseknek táptalaj.
Nyugodj le, szívem! Oly fájón dobogsz!
Hisz tudja jól, hogy csak Őérte lobogsz,
Hogy neki hallatod oly hevesen hangod,
És általa szólal meg mindig a lantod.