Horvát Jánosné
Tó vizében szívem rajza,
rávetíti Hold sugara,
így várok rád álmodozva
mesés, csodás éjszakában.
Huncut mosoly csábos ajkadon,
szemed most miért titokzatos?
Próbálok belőle olvasni,
lecsukott szemed nem engedi.
Víz partján a gyöngyvirágok,
bódító illatukban járok,
alkonyatba forduló esten
kedvesemhez így sietek.
Télnek tavaszában sétálgatok,
kitaposott úton meg-megállok,
messzi hegy tetejét alig látom,
ködtakaró lágyan ring a tájon.
Mérhetetlen nagy volt elkeseredésem,
amikor kerekesszékbe kényszerültem,
nem élet ez, mindig ez járt az eszemben,
minden gondolatommal kimenekültem.
Csodás, téli vasárnapon
felvettem én a bakancsom,
titkos erdő rejtekébe
indultam is télnézőbe.
Telet űznénk mulatsággal,
megülnénk a farsang farkát,
húshagyó kedd harangjára
böjtöt kezdünk a lakásba`.
Készülődnénk a farsangra,
télüldöző mulatságra,
egy éve hordjuk álarcunkat,
mit vennénk fel ez alkalomra.
Nehéz sorsot hagytál nekem,
tudom, nem gondoltad te sem,
boldogságunk ily` rövid lesz,
elválaszt a halál minket.
...pára borított tengerparton,
emlékeink felidézzük,
szeretettel emlékezünk...
Mennyi keserv volt ez évben,
nem szabadulunk, visszük tovább,
küszöbén toporgunk új évnek,
sehol egy kis reménysugár.
Óév elköszön, küszöbön a lába,
hátán a zsákjában sok keserv és bánat,
görnyedten indul megpihenni, feledni,
reméljük, mind e rosszat magával viszi.
Elcsendesült a kis város e csodás esten,
Karácsony hangulatát hiába keresem,
Egymagamban ülök megterített asztalnál,
Szeretteim távol, magányosság nagyon fáj.
Nagy csend van az erdészlakban,
csak a kályha duruzsol,
ontja áldott melegét,
melegszik bent Elemér.
Csendes őszi hétvégén
útra kelünk te meg én,
ősz a kedves évszakom,
útra kelünk vonaton.