Horvát Jánosné
Zöld erdő, hűs, árnyékoló,
sétálok a kitaposott úton,
eszembe jut kedves párom,
aki már messze jár, más utakon.
Megnőtt már a kis unoka,
Fittyet hány a mászókára,
Kezében a fakanala,
Palacsintát ő kavarja.
Szívem húzott Battonyára,
Szeretett kis városomba,
Végigjárom szép utcáit,
Emlékeim most felvidít.
Pár év boldogság jutott csak neked,
Hogy gyermekeidben gyönyörködhess,
Tizenhat év, amíg fiad ölelhetted,
Elragadta a halál, vele tégedet.
Az én apám egy arany ember volt,
Két gyermekéért
Éjjel-nappal keményen dolgozott.
Egész éjjel tekeregtek,
Bambuszhajtást keresgéltek,
Nem álmos a pandabanda.
Fára mászni mind akarna.
Mint két szép, csodás csillagot,
figyelem szemed ragyogását,
arcod, szád édes mosolyát,
édes szavaid, mely nekem szól.
E szép napon sétára indultunk,
hogy a fákról többet megtudjunk,
ma van az ők csodálatos napjuk,
számba vesszük sok-sok fajtájuk.
Rettegésben, félelemben élünk hónapok óta,
nyugtató szókat nem kapunk mi sehonnan,
szeretteinkért remegünk, de most nem segíthetünk,
zárva ajtóink, csak szenvedünk, reszketünk.
Egy csillag ma ott fenn oly szépen ragyog,
Ma van ott fenn első égi születésnapod,
Drága Édesanyám, ugye, boldog vagy,
Ölelheted régen látott Drága kisfiad.
Neved írnám én fergeteges felhők soraira,
Hogy szerelmemben bízz, s ne kételd azt soha,
Ha mégsem hinnéd el halálos szerelmem,
A neved mellett ott fönn, viharos felhőkben
Villámok legyenek a felkiáltójelek.
demencia
Arcomon fájó a kényszermosoly,
szívemben mérhetetlen fájdalom,
ha édesanyám szenvedni látom,
segítenék, de sajnos, nem tudok.
Ifjak voltunk, erősek, szépek,
esküdtünk mi örök hűséget,
az idő elszállt fejünk felett...
A fátyolfelhő kísér utunkon,
kezem a kezedbe beleteszem,
ballagunk a kitaposott úton,
ugye, örökké? Ugye, kedvesem?