Horvát Jánosné
Egy kíváncsi cirmos cica
rejtőzködött a magasba`,
szürke bunda takarásban,
nem talált rá a gazdája.
Vöröslő napkorong festi tenger vizét,
hullámzó víztükörben int mára jó éjt,
pirkadatig csodálnám vörös ég alját,
de elfogadom e csodás, szép búcsúját.
Angyalszárny most az ölemben,
kellék volt az életemben,
óvtam, védtem olyan embert,
ki védelmet nem érdemelt.
Ugye látod, Édesanyám,
itt állok most a sírodnál,
szeretnélek megölelni,
anyák napján köszönteni!
Könnyáztatta vörös rózsák
a reszkető két kezemben,
koszorúba kötöm őket,
így viszem ma is tenéked.
"Összetört szívem bús kesergője",
halottá lett lelkem szenvedése,
sóvárgón küldte, amire vágyott,
"Csókot kért tőled, néma halott".
Lassan ballagó percek felőrlik életem,
jó lenne valaki, ki gondolatban követ,
bús óráimban szeretnék hinni szavának,
szívem szivárványszínben őérte ragyogna.
Eső áztatja sós könnyeimet,
elhagyottan kell éljem életem,
lábad elé borulnék, kedvesem,
ha meghallgatnál, ó, egyetlenem.
Ablakomat én kitártam,
fájdalmamat eldaloltam,
kiskertemben a virágok,
búslakodtak csodás szirmok.
Tó vizében szívem rajza,
rávetíti Hold sugara,
így várok rád álmodozva
mesés, csodás éjszakában.
Huncut mosoly csábos ajkadon,
szemed most miért titokzatos?
Próbálok belőle olvasni,
lecsukott szemed nem engedi.
Víz partján a gyöngyvirágok,
bódító illatukban járok,
alkonyatba forduló esten
kedvesemhez így sietek.
Télnek tavaszában sétálgatok,
kitaposott úton meg-megállok,
messzi hegy tetejét alig látom,
ködtakaró lágyan ring a tájon.
Mérhetetlen nagy volt elkeseredésem,
amikor kerekesszékbe kényszerültem,
nem élet ez, mindig ez járt az eszemben,
minden gondolatommal kimenekültem.
Csodás, téli vasárnapon
felvettem én a bakancsom,
titkos erdő rejtekébe
indultam is télnézőbe.