Horváth-Tóth Éva
Sudárba szökkent már a nyár,
rekken a meleg odakint,
csak eresz alatt hűs az árny,
s fecskefütty bontja szárnyait
Apró darabkákból rakom
össze kis kirakósomat
- életem - csak pillanatok
fűzve keskeny fényfonálra
Szellő bújik szirmok közé,
puha illat-vánkos,
fű fonalán billeg az éj,
csend hintál az ágon
Odafent hamvas kéken kacag az ég,
lenn a meleg réteket szárogat,
s jácintok illatát kergeti a szél,
színes szirmok húsába fény harap
Pattan a sok rügy, mint pehely,
felzsongó illatár,
zsenge bimbón a fény remeg,
és pilled lepkeszárny
Kökénytüske deret ringat,
hóról danál a szél,
jégpillét sző tócsán a fagy,
a föld, mint csont, kemény
Ágakat szárogat a nap,
fűszál hegyén lepke csikland,
rebben a szellő, nyomában
kavarog a dús virágillat.
Melléd szelídülök,
csak simogass kicsit
- dorombolni nem fogok -
de talán leolvad arcomról
a rákérgesedett álarc,
és akkor minden
- ami én vagyok -
láthatóvá válik előtted.
Csillag leszek, ha leszel az ég,
lebbenő selyem, ha te vagy a szél,
virágpor bibén, csak legyél a méh,
ha fa vagy, szirom ágad hegyén.
Alig van hely a kamrapolcon.
Nem férnek a befőttek,
az ősz a nyakunkon lobog,
hirdetik a barnuló lombok
és a hűvösebb hajnalok.
Hát pakolok.
Hideg ködöt szusszan a táj,
mint súlyos hószín sasmadár,
ül a zúzmara a bizserefán,
koppan a jég a járda mellett,
és tetején buborék reccsen,
ha nehéz cipők tapossák.
Szótlan a park, nem zúg a lomb,
az ágak közt üres a madáretető,
begyekbe dermedt a cinkedal,
a holnap földbe fagyva szunnyad,
a szökőkutak nem csobognak,
a szél sem szalad, nem süvít,
most nem rázza az ablakokat,
a játszótéren hintát hajt a tegnap...