Horváth-Tóth Éva
Érezni akarom
bársony pázsitok
selymét talpam alatt.
Érezni, ahogy bokámat
csiklandozza
a hűsen fecsegő patak,
s vállamra lomb szitál
puha árnyakat.
Lombok súrolják az eget,
a csend törékeny ágra ült,
az est ében hattyú, loccsan,
ahogy vízre száll s elterül.
Tudod, voltam tavasz,
ébredő vágy, üde szirmú,
kacagva kipattanó virág,
szellőtáncot jártam
ringattam nap sugarát
szívemben, és harmat
áztatta zsenge rétruhám.
Rigósárga fényt szitál fentről a Nap,
ráhull az ablakokra, és lomhán,
mint aranyló méz, ha csordul teámba,
csurog az üvegen s házak falán.
Amikor hideg bőrödre
csókoltam és elköszöntem
suttogva tőled - utolszor -,
csak a könnyem volt forró
szememben, meg tán a düh
izzott fel bennem valahol.
Fent vagyok. Szálldosok.
Szárnyakról álmodok,
a kék éggel egy vagyok,
röpülök szabadon.
Konkoly szirmán ring az ég,
szellő hordja hűvösét,
lebben pipacs pendelye,
rétek piros gyöngyszeme
A madarak szívükbe
fagyott dallal,
csőrük szorításában
trillák halkan
vergődő hangjegyével
dideregnek
az égig érő fáknak
ága-bogán...
Emlékszem egy fára,
erős törzsére,
égig érő ágára,
és arra a rengeteg
illatos virágra,
amit rajta szellő lengetett,
a nap fénye meg dajkált.
Csak egy délután volt,
- épp, mint más délutánok,
amikor nem a szemem nézett,
hanem a szívem látott.
Az utca majdnem üres,
csak a szél szalad
faltól-falig, és csörget
csupasz ágakat,
az arcokba pírt harap,
bebújik az ablak résein,
hogy ellopja az otthon
édesdeden alvó melegét...
Zajong a város, füstös szerető,
lobban a hajnal, reszket lepedőm,
ébredés riad az éj tetemén,
a hús remeg még csontom melegén.
A darvak már sehol,
de mintha a szürke toll
lelke - mint a tinta -
a szárból kiömlött volna,
átszínezve a nyárkék eget,
s a tovatűnt szárnyak
alól hamvazó hideggel
szelíd kis pelyhekben...
Ma még fényt szitál
a hervadó lomb,
és issza a nevető rét
a napfény melegét,
gyöngyharmatot dajkál
az esengő szirom.