
Horváth-Tóth Éva
Lépteim lágy neszét hallgatják
az út menti karcsú füvek,
lilán ring a bogáncs szirmán
egy lepkeszárnyú pillanat,
pitypangpehely száll az égig,
puha kerengése néma pilletánc.
A folyóba lóg az ég
karmazsin kabátjának
felhőfodros alja,
rajta halovány bross
a sápatag telihold.
Türkiz ékszer - szitakötő -
cikázik a víz felett,
szárnyairól napfény hullik,
szivárványos permeteg
Pitypangpehely tülljén
megbotlik a fény,
bóbitája billen
szétszór száz pihét
Még szeretnék párás hajnalokat,
amikor bágyadtan éledeznek
a harmattal ékesített füvek,
s pókhálók gyöngyében ragad
a napfény, és lustán ásítanak
kapualjban a macskák,
miközben bundájukról lenyalják
a tegnap viszketeg porát...
Odakint halk nesz az est,
a sarkon épp befordul a csend,
messziről göndör kacajt
és sietve koppanó lépteket
sodor a szél a macskaköveken.
Még szendereg a hajnal,
az ágyra lép egy fénynyaláb,
nyomában száz arannyal
bevont pihe, mint csillag, száll
Fényes lombú fák alatt
folyó ringat titkokat,
tetején hullámtaréj,
rececsipke oly` fehér
A rét ölén pipacs lobog,
a pírja égre vágy`,
a lángok felett tántorog,
tűzlepke messze száll.
Őrizek egy heget tőled magamban,
mint halott csillagok fényét az idő,
s ahogyan a galaktikus anyagban
apránként emlékké sorvad a jövő
Lágyan csordul a naphajlat.
Lusta folyó halk titkokat
ringat ölén, sodor gallyat.
Gyűrött éjszakák gyolcsának
ráncaiban keresem illatodat,
vánkosom pelyhei közé bújva...
Karcsú hamuvirág szirmán
lágyan ring a délután,
bágyadtan bólint a körte,
a fű szomjasan hever
Érezni akarom
bársony pázsitok
selymét talpam alatt.
Érezni, ahogy bokámat
csiklandozza
a hűsen fecsegő patak,
s vállamra lomb szitál
puha árnyakat.
Lombok súrolják az eget,
a csend törékeny ágra ült,
az est ében hattyú, loccsan,
ahogy vízre száll s elterül.