Horváth Ádám (Adamovics)
Sárba tiport sebes lelkek,
Melyek szeretetre vágynak;
Erős, mégis gyengéd kezek
Érintéstől gyógyulnának.
Lelkemben túlélő erő
Támad, ha éppen vakmerő
Agyam világgá ment volna,
Karom végsőkig harcolna.
Madárcsicsergős reggelen
Fájdalomtól hasít fejem,
Tavaszi szél fújja hajam,
Talán szét is csaptam magam.
Szia, csak írok, mint mindig,
Szívem szerint kezed fognám,
Kísérnélek téged a sírig
Derekadat átkarolván.
Jön a fény a sötétségben,
Nem tart örökké kétségben,
De idén nem olyan, mint volt,
Másképp világít ránk a Hold.
Sötét van. A napszakot se tudom éppen,
Csak rács van, de a fényes ablak nem nyílik,
Mert hiába szenvedtem, harcoltam régen,
Fekete világ fog kísérni a sírig.
Szemem ráncos, hajam hullik,
Hangom néha összecsuklik,
Testem, mint a nyárfalevél,
Csak épp senki hozzám se ér.
Csokonai a 21. században
Szegény szívem porrá zúzza,
Törött szárnyam földig húzza.
Szemem könnyeimtől ázik,
Égett testem tűztől fázik.
Áldásra váró életek,
Ébredő álomképzetek
Árnyékában bujkál egy lány,
Igazi, gyönyörű bálvány.
Csenddel kettesben a magány
Az év szépséges tavaszán
Lelkünk börtönébe zárva
Teljes elmúlását várja.
Kölnitől kímélt virágok,
Józanul maradt zsiványok
Húsvétja támadt fel reggel,
Tavaszi bolond szelekkel.
Fázom. Jégszívem egész testem áthatja,
Örök reszketésben, vacogásban tartva.
Oly távol a melegség, semmi napsugár,
Csak viharos szél, mely mindent összekuszál.
Az égi alkotás csúcsa,
De nyomja vállát a súlya,
Hogy nélküle minden egész
Eltörik, a bánat lenéz.
Megsárgult, régi képekben
Fekete-fehérré lettem,
Ha nem egy szürke árnyalat
Törte meg apró szárnyamat.