Horváth Ádám (Adamovics)
Rohan a világ, az élet,
Múló idő csak pillanat,
A bánat gyorsabban ébred,
Lemarad, aki kint marad.
Az égbolt nagy sötétsége
Ejtett engem kétségekbe,
Mert reménytelen az élet,
Nem a boldogság a végzet.
Tüzesen éget a bálványom látványa,
Könnycseppjeimtől megszilárdult márványa;
Szívemben oly heves e forró érzelem,
Mint amilyennek a napsütést képzelem.
Valami véget ér mára,
Útra kelt az angyal szárnya,
Maga után semmit se hagy,
Csak a szívem halálra fagy.
Sötét világ életében,
Bűntudatnak érzetében
A megbocsátásra várok,
Mielőtt elér az átok.
Csak néztem és figyeltem,
Merre találom lelkem
Hiányzó másik felét,
Viszonzás apró jelét.
Háromszor hét évnek harca,
Annak mindegyik kudarca
Súlyként húz, vagy idéz elő,
Nincsen semmi felemelő.
Isten utolsó műve
Az érző férfi bűne,
Ami a gyengéje lesz,
Mégis erősebbé tesz.
A télnek hótakaróján
Csúsztatnám fagyott, bús ódám.
De most kívülről megfagyok,
Szívemtől majdnem meghalok.
Lehet az alfa vagy a vég,
Vagy görögök tüzében ég,
Ha fel nem is ébred többé,
Lelke még nem válik köddé.
Úgy eltelt egy újabb év,
Hiába marad pár kép
Valamennyi emlékkel,
Elhúz nagy sebességgel.
Közeleg a karácsony,
Amikor a családom
Hallal, pulykával terít,
Minden gyomrot túltelít.
Valahol az álmok szélén,
Mindig lapul szívem mélyén
Egy sose múló érzelem,
Szívnek címzett kis lételem.
Hangját messziről se hallom,
Szíve szerelmét se vallom,
Csak csend van, üresség, magány,
Szokás szerint nyert a vagány.
Egyedül nézek az égre,
Ahogy a szív megy a jégre,
És kicsúszik a kezemből,
Eltűnik az életemtől.