Horváth Gábor János
peregnek a percek
mint homokszemek
számolatlan
én pedig
az utcán ülök
változatlan...
soha nem lesz nyár
mindig csak tél
nekem Te nyár voltál
és mégis elmentél
ha mégis...
Ne köpjétek szemen a fiút,
Számára már nincsen kiút.
Elviselt sok női szeszélyt,
Mely magában hordta a veszélyt:
Meg kellett tagadnia érzését,
De még lehet hallani légzését.
Nem szótlan, büszke dac
Szorítja össze ajkunk -
A halott-szürke közöny:
Az ő rabjai vagyunk.
én lettem volna
a jövő nemzedék
igen
lehettem volna
a jövő nemzedék
elszúrtam
elkúrtam
és akkor még...
Az életnek nincs igazsága
Ha mégis van
Túl önző
Nem életre ösztönző
A halál bezzeg nem válogat...
a maszk mögött
két állomás között
belélegezheted
önmagad
ha jól esik...
velem az Isten
Nincs baj, ha megfagyok,
nincs baj, ha meghalok.
Nincs baj -
velem az Isten!
Vagy mégse???!
Ha elpusztítasz
Majd a Földről
Minden állatfajt,
Sétáltassál
Olyan fákat,
Ami rügyet hajt!
Itt állok az úton,
Várom, mit hoz a sorsom;
A szükség hajt előre -
Ettől kapok csak erőre.
Nyomorod magányoddal
Karöltve fojtogat;
Te sem békélsz magaddal:
Vívod örök harcodat.
Olyan széles jókedvem van! -
Azt hiszed, hogy viccelek,
Hát mosolygok csak önmagamban,
Öt perc múlva nevetek.