Horváth György
Loptam már annyi mindent,
mosolyba srófolt sóhajt,
hamis hazudozástól
be nem teljesült átkot,
pokrócot, mert te fázol,
mert átázott az inged
és a farmerkabátod
Utálni? Téged? Hogy mondhatsz ilyet?
Szeretlek. Ennyi. Semmi szebb.
Szívem szólongat, és nem válaszolsz.
Dübög a dobja, mert kissé ijedt.
Csitulj el, szívem, míg lehet,
mert kár zajonganod: elég, ha szólsz.
Ittas virágok gyűrűjében
ázottan kurjongnak a fák,
zöld mezben, plecsnisre rügyezve
tapsolnak, harsognak, vivát -
másnap, ha indulnak a hadba,
akkor lesz párás csinnadratta,
kérges tenyerű cimborák.
Billentyűn zongorázva,
szavaktól bőrig ázva
verseket írni hosszan,
tegezve, nem magázva
Ablakba akasztom megkopott szélhárfám,
mutatja, hol élek, végül hol találsz rám.
Száz éve már, hogy jártam erre,
száz éve már, hogy elfeledtem,
hogy mit tettem elszórva szerte,
hogy mit veled és mit veled nem.
Óra. Falon. Kattog. Kerek.
Ember. Szuszog. Izmok. Erek.
Éjjel. Sötét. Hűvös. Merev.
Lámpa. Meghitten szendereg.
Még búg a füst a hídpilléreken,
elcsukló énekem mindent lerombol.
Nincs visszaút ma este, pénteken,
oda megyünk, ahol a vágy dorombol.
Tévedni könnyebb, mint hazudni
tudatlanul vagy álmatag,
ne csodálkozz, ha bamba fővel
és ásítozva áldalak!
Suhog a vágy, selyem az árnyék,
szívem a szó, szemem a szándék,
esténként esőként szitálnék,
nem is keresve rátalálnék:
kitárná ablakát, s ajándék...
Bordákból fontam kosarat ma,
rejtettem bele vemhes estét,
és csak a vállam vonogattam,
ha keresték.
Kihunyt a hajnal,
nem maradt utána,
csak kulcs zörgése,
kutyák csaholása -
na és a holdfény
végső, keserédes,
három példányban
gépelt vallomása.