Horváth Mária
Ha elpusztul a föld, pusztul itt minden.
Bűzös patkánnyá változott az ember.
Gonoszokból már az Úrnak is elege lett,
Katasztrófák sora, mivel figyelmeztet.
Ötven éve volt, amikor
kimondtuk a boldogítót.
Éldegélünk, ahogy tudunk,
együtt kelünk, együtt hálunk.
Kitörő vulkánok égő, vörös lángja,
Hatalmas pusztítás e földi világra.
Szakad az eső, dörög az égbolt,
Kelő Nap reggelén tápászkodó félhold.
Látom könnyben úszó szemed.
Látom fájó tekinteted.
Sós tenger mindent elborít,
itt már a sírás sem segít.
Törpe vagyok, az meglehet,
de meglátjátok, emberek.
Törpe többé már nem leszek,
hogyha én egyszer nagy leszek.
A vágyaim meghalnak,
messze, messze szállnak.
Sűrű ködben úsznak,
nagykabátba bújnak.
Édes, mint a méz, meg kell őrizni.
Ne hagyjuk aludni, élni kell neki.
Ilyen a szeretet, sokat gyakorolni,
nem szunyókálni, ébren kell lenni.
Mama, kérlek, mondd, hogy álom!
Mama, tudd meg, hogy hiányzol.
A te hiányod fájlalom,
mert egyedül nehéz nagyon.
Valóságból végzet
velem szörnyen végzett.
Itt hagyott, és elment,
nem lelem meg kincsem.
Nyuszi Gyuszi alamuszi,
ő egy igazi kis nyuszi.
Jön a húsvét, megy locsolni,
alig várja Nyuszi Gyuszi.
Tavasz, tavasz, ne légy ravasz,
úgy szeretlek, mint a nyarat.
Tavasz, tavasz, miért játszol,
hagyd a telet, hadd rohanjon.
A harmatos hajnal reggeli fényében
virágokra leltem csodák mezejében.
Ezernyi gyémántcsepp sűrű tengerében
hajnali, friss szellő lágy ölelésével.