Horváth Mária
Ha hitedben élsz,
nem hagy el a remény!
Ha mindig remélsz,
a hited benned él!
Az idegek harcuk vívják.
Dolgoznak, küzdenek.
Mivel büntet még meg?
Mit kell elviselnem?
Meddig tűrjük a gonosz pusztítókat?
Uram, mikor mondod ki azt a bűvös szót!
Lesz-e még igazság eme bűnös bolygón?
Lesz, ki ítélkezzen a gonoszok felett?
Szegényen, de szeretetben!
Így éltük gyermekkorunkat.
Mesés álmokkal átszőve
képzeltük karácsonyunkat.
Boldognak kell lenni, szeretetben élni!
Boldogság udvarába bebocsájtást kérni.
Oda, ahol mindig nevet a napsugár.
Hol a kék ég mindig fehér ruhában jár.
Soványak lettek a nyuszik.
A tyúkanyók elfáradtak.
Elfogyott az eledelük,
de már tojást sem tojnak.
Mi a bűnöm, ki vagyok én?
Tán csak egy csepp a tengerben?
Talán csak egy porszemecske?
Ki vagyok én, mit tettem én?
Ha a szíved már nem dobban, jön az örök álom.
Ha elhagyod a földet, megszűnik a szenvedésed.
Rejtelmes, titokzatos, ma még megfejthetetlen,
ám ha útját megleled, szerencse fia lehetsz.
Fürdök szerelmünk szédítő viharában.
Reggel ébredek ölelő két karodban.
Éreztem a testemen, hozzád simulva
mindenem feltöltve elektromossággal.
Szeretlek anyukám!
Szeretlek apukám!
Köszönetem nektek,
hogy e földön élhetek.
Anyák napját ünnepeljük
ezen a szép csodás napon.
Nem a földön, csillagok közt,
édesanyám, ott fent ragyogsz.
Nyuszika a fűben
izgatottan várja,
mikor indulhat már
locsoló útjára.
Óriási cseresznyefa áll az udvaromban.
Ő adja az árnyékot egész nyáron kertemnek.
Van, hogy márciusban is még gyenge hó áztatja,
de mint jelzést ad a tavasz, máris figyelni kezdem.
Szembesültem azzal, már vége mindennek,
összetört hitem az igaz szerelemben.
Piros rózsát nem kaptam! - örök fájdalmam.
De szép napok emléke él a szívemben.