Horváth Valéria
Hogy tudnám megköszönni
azt a sok jót, amit adtál nékem,
boldog és kedves órák,
gondtalanok, szépek.
Mindennél fontosabb lett valami más,
ami húz magához, s én engedem,
földi fogalom nincsen reá,
lassan foszlik, szétmállik környezetem.
E csönd ott van mindenhol,
csak nem hallni világ zajától,
ott szunnyad meleg kenyérben,
minden falatban szerényen.
Lépcsőforduló, vörös szőnyeg,
az út megreked, nincs tovább,
lábtörlő már a kerek öreg,
tétova fény is fordul inkább.
Tükröződő barátom
felhők felett jár, de nem bánom.
Járja csak a maga útját, ahogy én is,
neki lila, nekem kék az ég is,
meg a szalag, melyet hajamba tűztem,
hogy a reménytelenséget elűzzem.
Köd úszik a tájon, ide-oda libben,
házak közt a fáknak levele megzizzen.
Sejtelmes táncával átöleli lombját,
nem fedi fel másnak kapcsolatuk titkát.
Dús keblű hitem, szegény, olyan árva
itt e földön, még nem talált párjára.
Ezért szomorú az őszi falevél hullása,
ezért szívfacsaró a felhőknek sírása.
Volt egyszer egy ország,
mesebeli tájjal,
magas bércek ölelték
dús legelőit nyájjal.
Szólnak a festmények,
szólnak a vágyak,
csillogó remények...
Édes esővíz pereg az arcomon,
hulló áldás, könnyeim elmosod,
fényes tócsák közt járom a járatlant,
topog a kis cipő hűs zápor zajában.
Már az elején éreztük mind a ketten,
az első ölelésnél a végzet hozzánk simult,
de oly hatalmas erővel álltunk szemben,
minden tudásunk, életünk térdre borult.
És csak szerettünk.
Szemünk könnybe lábad,
látván szép hazánkat,
egyik örömtől csillogó,
másikból bánat árad.
Álmomban macska voltam,
Világűrben kóboroltam,
Csillagok közt jártam én
A Tejút édes mezején.