Horváth Zsuzsanna
Selymesen csusszant a lágyan huppant hó végig a hófödte tájra,
Árnyékot vont a lombtalan fa csüggeteg, de reményteljes ága.
Meghasadt a hajnal s a hajnallal velén együve a rügy kibontott szára,
Nyárba forduló téllel karöltve szórta ránk zsarátja hevét az égi kályha.
Rossz érzés az, hogy nem téged, hogy mást szeretek,
S mikor te vallottál nekem szerelmet, másfele néztem?
Fáj az irigység, melyet érzel, amikor csak ránk nézel,
Mikor sétálunk a holdfényben, szívünkben a reménnyel?
Gyötör, hogy nem te vagy ott mellettem a sétányon,
S ha más kezét fogom, rosszabb-e, mint egy rémálom?