Hosszúfalusi Hoporty
Nem volt itt a Földön többé reménységem,
ahogy más országba menekült kedvesem.
Mostohám szeméből szikrázott a villám,
szájából a beszéd síron túlra kívánt.
Elfáradt a Tavasz,
visszabújt az ágyba,
fehér paplan alá
befeküdt az árva.
Nőnap
Égre nézve látom, vonulnak a felhők,
elindulok felkutatni a tavaszi erdőt.
Olvad már a hó is, lecsöpög az ágról,
magvak bújnak elő drága földanyából.
Sírtak a nyírfák,
füstölt a kémény,
hiába kértem,
hagyjanak békén.
Vörös lennék, ha ébredne a lelkem,
izzanék, mint köveken futó láva.
Zöldellnék télből ébredő réteken,
Futva érne a perc, s nem pedig állva.
Sarkantyúm, ha lenne
kedvemet rúgnám vele,
hogy sarkalljon a búból
örömre serkentve.
Fehér folyosón várnak hófehér lelkek,
izgatottan figyelnek, mikor jöhetnek?
Lebegnek le és felfelé szállnak,
egymással pár szót sebtében váltnak.
Sarokban a búb tövében ásít egy báb.
Lyukból néz szürke szempár kukoricát rág.
Most okkerbe ágyazott az őszöm,
s lassan lombjaim összese a földre száll,
lásd, államon kezdődik a tél,
hol fehérre dermed a rőt szakáll.
Rongyokba tekerve találtak rám,
- lehettem ennyi - mutatta anyám.
Hosszú évekig ringatott, mígnem
emberré lettem, s így hagyott itten.
- Itt az új otthonom! Merengek a tájon,
azt beszélik erre, meleg lesz a nyáron. -
Kapál a paraszt rojtos szélű nadrágban,
hangya mászik lábán csiklandós csizmában.
Mezőnek és rétnek illatos virága,
álljanak csokorba, színes bokrétába.
Pendüljön a rügyből zeneszóval kellem,
szimfóniájukhoz a Nap vezényeljen.