Hudák Éva
Ki kinek a bábja, ez itt a kérdés?
Bábszínházban élni, vagy bábjátékot
nézni kívülről, vagy belülről szemlélni,
a bábjátékos hogyan mozgatja bábját.
Hiányzol mindig, oly kedves ismerős "idegen",
egy melegszívű barát szeretetére éhezem.
Zúgnak a gondolatok a fejemben,
érzések váltakoznak, de a szívem már tudja,
hogy ez egy befejezetlen szerelem.
Olyan égzengős nap volt,
étlen-szomjan meneteltem,
majd futottam az életemért,
mikor elakadtam szavaidban.
Az élet szép, ilyen egy igazi,
nyári, romantikus életkép.
Illúziók időtlen időkre,
sokan ebben "élnek" és ezt várják,
de a létnek értelmét nem találják.
Mondják, semmi sem sikerül,
az idő összetett kézzel elmúlik,
s nem az imára kulcsolódik.
Az idő egyszer leült egy pillanatra
a néma csöndben megpihenni, s
magányosan a végtelenről elmélkedni.
Ekképpen sóhajtozott és lelkéből sorra
szakadtak fel a fontos érvek az élet mellett.
Ne legyek gerenda a szemedben,
inkább glória legyen a fejemen,
mely fényesebben ragyog, mint a
sötét égbolton a tündöklő csillagok.
Csodálkozol, miért csüngök szavaidon?
Mint egy betanított kutya, ki csaholva
vágyik egy simogató szóra, s várja,
hogy te adj pacsit. Mondj kérlek valamit,
ne várj arra, hogy elbicsakló hangom
artikulálatlanul fulladjon sűrűn
szitáló könnyeimbe. Mondj valamit,
ami emlékeztet még arra, hogy élek...
Az életem könyvét már régen megírták,
az átkozott nyolcvanas évek közepén.
Akkortájt hamis képet festettek rólam,
gyűltek a lapok, nőtt, hízott a dossziém.
Éppenhogy csak vers,
éppenhogy csak élet,
rohangálunk világunkban,
mint kaptárban a méhek,
úgy gyűjtjük a mézet.
Néhányszor összefutottam
a végtelenben Veled,
vidám-szép mosolyod ívét
az emlékeimbe égetted...
Az éjszakák nyugalma mindig megvár,
elcsendesül a zajos, eltorzuló világ.
Nem jár az elmékben a csúf gonoszság,
a kiürített fejeket az álmok járják át.
Képzelgés virtuális ne "légy-ott"-ra
Kicsit depis a csaj - mondta a Szerelem,
- de nem lesz semmi baj, én meg-Szerelem,
mondja Ő, a nagy Ő, kivel lelkem útvesztőiből
egyen... már összefutottam egyszer, réges-régen...
Sivár életem szikes talaján éltem Nélküled,
Kiszikkadt vágyaim sziklafalat emeltek körém.
S a szerelem szikrája is messzire elkerült,
Szilánkokkal teli lelkemmel fordultam Feléd.
Szétesve
Nem gondolkodom, tehát nem is vagyok,
csak lebegek fáradtan a légüres térben...
Túllőtt célok között bolyongok,
majd a saját közönyöm jön az úton
velem szemben, s nem is köszön,
én sem köszönök, magamnak vagyok.