Hudák Éva
Elfogytak szavaim, csak a néma létezés van.
A szétszórt, apró mozaikok végzik a dolgukat,
kavarognak, majd rendeződnek sorra a fejemben...
Egyszer csak összeáll a kép, és én
hirtelen megint ott találom magam,
összekuporodva és dideregve a szíved közepén.
Csak ülök némán, magamba roskadva,
lelkembe karcolt súlyos keresztekkel...
Miért büntetjük magunkat
múltból felszakadó üvöltésekkel?
Most úgy átölelnélek, minden bánatod
lecsókolnám Rólad.
Vörös félhomályban, behúzott függönyök mögött
még érzem a kései nyár fáradt melegét.
Állapotom ócska, de erényekben gazdag.
A szobámban a téglák vörösek, de az álmok már szürkék.
Félek, olyanná válok majd,
mint egy elhervadt rózsa.
Tűzpiros szirmaim
gyorsan leperegnek.
Elfújja a szél, és én tovatűnök hirtelen
az őszi napsugár fáradt fényében,
mint a fiatal életem ezerszínű show-ja.
Annyi éven át mutattad az utat,
mi az, ami jó, s miről szól az igaz szeretet ...
Milyen tettek ragyogják be fényesen
a sötét, borús és viharos eget.
Mi az, ami a Jóistennek tetszene,
s kérdem, vajon jó tanítvány lettem-e életem delén?