Hudák Éva
Éppenhogy csak vers,
éppenhogy csak élet,
rohangálunk világunkban,
mint kaptárban a méhek,
úgy gyűjtjük a mézet.
Néhányszor összefutottam
a végtelenben Veled,
vidám-szép mosolyod ívét
az emlékeimbe égetted...
Az éjszakák nyugalma mindig megvár,
elcsendesül a zajos, eltorzuló világ.
Nem jár az elmékben a csúf gonoszság,
a kiürített fejeket az álmok járják át.
Képzelgés virtuális ne "légy-ott"-ra
Kicsit depis a csaj - mondta a Szerelem,
- de nem lesz semmi baj, én meg-Szerelem,
mondja Ő, a nagy Ő, kivel lelkem útvesztőiből
egyen... már összefutottam egyszer, réges-régen...
Sivár életem szikes talaján éltem Nélküled,
Kiszikkadt vágyaim sziklafalat emeltek körém.
S a szerelem szikrája is messzire elkerült,
Szilánkokkal teli lelkemmel fordultam Feléd.
Szétesve
Nem gondolkodom, tehát nem is vagyok,
csak lebegek fáradtan a légüres térben...
Túllőtt célok között bolyongok,
majd a saját közönyöm jön az úton
velem szemben, s nem is köszön,
én sem köszönök, magamnak vagyok.
Mozdítsuk ki egymást a mozdulatlanságból,
mert az élet mulandó. Nem képzelt gyönyör kell,
és nem fakó ájulás, ami lelkileg meggyötör.
Szerelmes álmaid így vággyá szelídülnek,
de végtelen magányod velem tovatűnhet.
Mesebeli mintaképek
Oldalazva kisurrantál,
s mielőtt felocsúdnék,
a mesebeli mintakép
vitriolos szómorzsákat
hagy maga után azért,
mert képtelen meglátni
maga szemében a gerendát,
de más szemében a szálkát...
Az élet sokak számára egy színpad,
játék, ahol emberi játszmák zajlanak.
Szétszakít, félbevág a végítélet,
becsület nélküli emberek
építenek fel semmiből várakat.
Míg alszol, én némán figyellek,
alvó szemeidre színes álmokat repítek.
Egy másik világba érkezünk mi ketten,
reszketve átöleljük egymást a csendben.
Elmélkedések
Koromfekete felhőket fúj a szél,
a fekete csönd nem jót ígér.
Vihar készül, és a szép-lelkűek ravatalán
kifent borotvaként hasítanak
még a némaság szavai is belém.
Elfogytak szavaim, csak a néma létezés van.
A szétszórt, apró mozaikok végzik a dolgukat,
kavarognak, majd rendeződnek sorra a fejemben...
Egyszer csak összeáll a kép, és én
hirtelen megint ott találom magam,
összekuporodva és dideregve a szíved közepén.
Csak ülök némán, magamba roskadva,
lelkembe karcolt súlyos keresztekkel...
Miért büntetjük magunkat
múltból felszakadó üvöltésekkel?
Most úgy átölelnélek, minden bánatod
lecsókolnám Rólad.