Hudoba Jusztin
Csak álltam ott és integettem neki.
Csak álltam egyedül, vártam, hátha visszapillant.
Büszkén, felszegett fejjel sétált át
Kapcsolatunk romjain.
Elmondhatatlan mind, az, mit bennem keltesz,
Szavakba önteni nem lehet mindezt.
Írhatnék s mondhatnék én bármit,
De azt, mit valójában érzek, nem fejezné ki semmi.
Álom voltál mindig,
Álmom leszel ezután is.
Valóra vált álom lettél,
De sajnos nem alhatok örökké.
Kusza gondolatok,
Szívembe hasító fájdalmak.
Ez a két érzés váltogatja egymást
Minduntalan...
Éppen hogy hallom a szél süvítését.
Ez a kósza hang, melyet hallat a sötétség.
Úgy éreztem, van még remény,
Úgy hittem, megmarad minden, mi szép.
Ehelyett halovánnyá válik lassan minden régi emlék.
Ismét sötét fellegek borítják az eget.
Vajon mi történhet?
Miért oly ismerősek ezek a borús jelek?
Mit ér a szerelem,
Ha téged senki sem szeret?
Mit ér az élet,
Ha téged senki észre sem vesz?
Minden könnyebbnek tűnik, ha melletted megy végbe,
Minden fájdalommentesnek tűnik, ha arcom gyöngéden pihen öledben.
Lágyan süvít a szél.
A telihold egy új jövőt ígér.
A csillagok s az ég
Egy új éneket zenél.
Minden versemben
Azt olvashattad, mennyire Szeretlek,
Azt, hogy mennyire boldoggá tetted Szívemet.
Most pedig darabokra tépted,
Mintha sosem lett volna a Tied!