Hugyecz János
Szeretnéd élni az életed, de nem tudod, hogyan,
Hogy tudnál élni boldogan s gondtalan?
Erre a legnehezebb megoldást találni,
Ha nem vigyázol, az élet be fog darálni.
Tökkel jöttem világra én,
ezért vagyok tökös legény.
Kertemben is sok tök terem,
a tökmagom odavetem.
Nem is oly régen jött világra egy angyal,
Nem ám csendben, hanem sikító hanggal,
Mára már mosolyból áll minden éber perce,
Ádám lesz a neve, nem pediglen Bence!
Amikor eszedbe jutnak a régi barátok,
Amikor letépsz egy tavaszi virágot.
Tudd, hogy van, aki mindig ott van veled,
Egy igaz barát, aki mindig segít neked.
Örülj minden percnek, órának és napnak,
Fejed fölött a hullámok néha összecsapnak.
Ne aggódj, nem mindig, csak elvétve néha,
De olyan ez, mint egy vissza-visszatérő tréfa!
Várom, mikor jön el az este,
Körülölel az éj sötét teste.
Átkarolom, s behunyom szemem,
De nem tudom, miért fáj a szívem?
Vártalak perceken és hosszú órákon át,
De napok teltek el, és csak suhantak tovább.
Lassan egy éve, ami még reményt hozott,
Élet az tovaszáll, és a remény egyre fogyott!
Jó lenne egyszer mindent elfeledni,
Bántót és rosszat örökre temetni.
Nem kellene, csak egymást szeretni,
A múltban élt bánatot örökre feledni!
Fájdalmas szememben csillogó könny,
Arcomon megtelepedett a néma közöny.
Nem nézek már, csak fel a magas égre,
Várok már az értem jövő, tündöklő fényre!
Nem búcsúzom, csak elköszönök!
Maró téli szél csípi könnyes arcom,
Megkondult a harang, messziről hallom.
Lassan készülődöm és útnak indulok,
Nem nyugszik le szívem, amíg itt vagyok!
Elmúlnak és tovatűnnek az évek,
Az álmok is már lassan véget érnek.
Hiába vagy eszeveszett vagány,
ha az életed maró, fájó magány!
Engem nem ismertek, csak néha láttok!
Azt látjátok kívülről, velem minden rendben,
Azt nem, hogy mekkora zavar van a lelkemben,
Azt látjátok, hogy arcom kifelé mindig mosolyog,
Azt nem, hogy belül a szívem sír és zokog,
És azt sem, hogy lelkem mekkora bánatot hordoz!
Én sem vagyok más, csak egy senki,
De érek én is annyit e földön, mint bárki!
Én is embernek születtem erre a világra,
Van, aki örül nekem, így nem élek hiába!
Zsókának
Megszületett egy tündér megint e világra,
Ő lett egy édesanya régen vágyott álma!
Igazából Ő már nemcsak egy édesanya,
Ez a gyönyörű, kicsi tündér az első unoka!
Nem kell fény, mégis fényesen ragyogtok,
Mint szellőben a zászló, kecsesen lobogtok.
Tündököltök, akár csillagfény az éjben,
Szikráztok a tündöklő napfényben.