I. P. Steve
Kutat
újat
a tudomány, s ki tudja, mit vét közben,
hogy valamit megtaláljon időben.
Később csak szemben állunk értetlenül,
hogy mit tesz, mi a világba kikerült.
Még nem
képes
felfogni, hogy a létbe jött, minden új.
Árnyék, a fény és a homály összefut
szemei előtt, ismeretlen világ.
Bár egyikünk sem fertőzött,
de azért nyújtsd a könyököd,
elmarad, hogy megölellek!
Jött a semmiből egy vírus
és most gonosz módon virul,
mindenki mossa kezeit...
Látod a fájdalmában síró arcát,
szótlan olvasod a gyötrő bánatát,
érinti kezed, és az átölelés
ad vigaszt, az együttérzés érzetét.
Ma elmosogattam, merthogy én főztem,
a mosással is egy kicsit időztem,
mégis maradt időm takarítani,
na meg úgy tessék-lássék rendet rakni.
Nem látod, merre, hová vezet utad,
ködhomályban, mint a jövőd és múltad,
de menni kell határozott léptekkel,
vár a holnap, még csak a mát érted el.
Még lábon áll és nem dőlt össze,
bár áztatta az évek ősze,
s szárította a nyarak hője.
A küszöbnél, az ajtó előtt
a gaz térdig érőre megnőtt,
senki sem gondoskodott erről.
Tied
szívem
és a lelkem, és tied vagyok én is,
ez már így is marad örökkön, végig.
Igaz szeretet nem szűnik akkor sem,
ha a csendnek útja néha zajos lesz.
Üres lapnál gondolkodik a gyermek,
levelet írna, s nem tudja a címet,
ugyan igaz, a bélyegre sem telhet,
ha meg is írja. Hogyan küldje, kinek?
Séta a csendben nélküle,
mint a létben egy nagy szünet,
elment, és minden oly üres.
Elmentek, testükben kihalt az élet,
némán pihennek a temetőkertben,
ahonnan többé vissza nem térhetnek,
s szívünkben fájdalommal továbbélnek.
Parkolóház kijáratnál
őrt nem találsz,
automatának fizet,
aki kimegy,
mert fejlődik a technika,
ez nem is baj.
Csitult vihar után a hangod nem dörög,
talán csak magadban szórod a sok átkot,
amiért a ruhád bőrig, testig ázott.
A mosott csendet tiszteled, meg nem töröd.
Mert élsz,
remélsz,
habár senkinek sem biztos a holnap,
elfogadod, rábólintva, hogy jól van,
és a mindennapok forgatagában
megküzdesz a gondjaiddal a mában.