I. P. Steve
Sóhaj száll a lenge széllel,
meg sem áll, tör fel az égbe
a lelked fájó reménye.
Lengő
csengő
csilingelt, hintázva a gyenge szélben,
akkor még gyermeknek láttalak téged,
míg apró örömök boldoggá tettek,
s azok gyémántként csillogtak szemedben.
Álmod lehet, míg eljő az ébredés
Vágytól
lángolsz
az ébredésben, az álmok ízében,
úgy érzed, hogy ma a világ tiéd lesz.
Isten teremtett,
már leéltem életem,
hozzá szállt lelkem.
Apró, piciny kegyeletmécses lángok
járják a szomorú vergődőtáncot.
Megtört arcok zárta, szomorú szemek
csillogó gyöngyöket csendben könnyeznek.
Egy kép,
emlék.
Mindenki életében lehet ilyen,
lehet neked is, és őrzöd, mint kincset.
Ki a képen van, már ki tudja, hol jár,
sorsáról nagyon rég mit sem hallottál.
Lehet,
te sem
felejted el, mikor még gyermek voltál,
még csak játékok voltak, színes csodák.
A világról szinte semmit sem tudtál,
és még igazán nyugodtan aludtál.
Virág helyett
Mint gyermek, várnám, ölelj át,
amíg sírva nézem fejfád.
Őrzöd
gyöngyöd
sokaságát, amit adott az élet
láncot alkotva, felfűzve, nyakéknek.
Nem dicsekszel ezzel az értékeddel,
félsz, hogy csak magad tartod annak s lehet.
Nemcsak
te vagy,
aki bezártan él az ajtó mögött,
s napjaid a külvilág nélkül töltöd.
A biztonságos létért kell elbújnod,
önmagad a vírus elől eldugnod.
Kutat
újat
a tudomány, s ki tudja, mit vét közben,
hogy valamit megtaláljon időben.
Később csak szemben állunk értetlenül,
hogy mit tesz, mi a világba kikerült.
Még nem
képes
felfogni, hogy a létbe jött, minden új.
Árnyék, a fény és a homály összefut
szemei előtt, ismeretlen világ.