I. P. Steve
Parkolóház kijáratnál
őrt nem találsz,
automatának fizet,
aki kimegy,
mert fejlődik a technika,
ez nem is baj.
Csitult vihar után a hangod nem dörög,
talán csak magadban szórod a sok átkot,
amiért a ruhád bőrig, testig ázott.
A mosott csendet tiszteled, meg nem töröd.
Mert élsz,
remélsz,
habár senkinek sem biztos a holnap,
elfogadod, rábólintva, hogy jól van,
és a mindennapok forgatagában
megküzdesz a gondjaiddal a mában.
Az éj csak halkan zenél lágy dallamot,
álmok előtt behunyt szemmel hallgatok.
Látom a kottát, a zenészt, a hangszert,
lepketáncot jár minden édes hangjegy.
...mint a kedves pihe-puha tenyérrel,
mikor simogatóperchez van kedve,
és kezének melegét érzi testem.
Ahogy egy arát, nászkor, ölbe kapva,
a Napot átkarolva eltakarja
az esti, szálló, puha párnafelhő,
s tartja, míg minden fényes csillag feljő,
miközben fátylat sző a múló mára
a szürkületnek ásító órája.
Az élet különös játéka adta,
két kis testvér fejjel összetapadva
sziámi ikrek lettek összenőve,
s születtek sorsukat egymáshoz kötve.
Akinek nincsen pénze cukorkára,
vagy valamilyen csokimikulásra,
és tőle is úgy várnák a gyerekek,
mondd, Télapó! Azok hogyan vegyenek?
Szép a szó, ha igazán megértő,
de senkit még véletlen sem sértő,
és ha cseng benne a mély tisztelet,
az őszinte emberi szeretet.
Halvány, remegő, gyenge mécseslángok
fényt derengve az örök fájdalomnak
járják az emlékező lidérctáncot,
szívekbe nem feledett bút karolva.
Rámolok, mi mindenem van, mit féltek,
zenélődoboz, csilingelő dallam
itt a kezemben, s láttam, beleférnek,
ami értékem van, így ebbe raktam.
Huncutul kacsintott szobámba a reggeli fény,
kedvesen jelezte, hogy idő van s felkelni kért...
Csak lépett könnyedén, úgy szökdécselve,
a boldogságot elevenné téve,
mosolyt ragyogva a nyári életbe,
és virulást lopva a reménységbe.
Még gőzölög a hajnal ébredő perce,
nagyot ásít a felhőtlen kék ég felé,
nem siet, hogy helyette legyen már reggel,
és nem rohan a most érkezett nap elé.