I. P. Steve
Még lábon áll és nem dőlt össze,
bár áztatta az évek ősze,
s szárította a nyarak hője.
A küszöbnél, az ajtó előtt
a gaz térdig érőre megnőtt,
senki sem gondoskodott erről.
Tied
szívem
és a lelkem, és tied vagyok én is,
ez már így is marad örökkön, végig.
Igaz szeretet nem szűnik akkor sem,
ha a csendnek útja néha zajos lesz.
Üres lapnál gondolkodik a gyermek,
levelet írna, s nem tudja a címet,
ugyan igaz, a bélyegre sem telhet,
ha meg is írja. Hogyan küldje, kinek?
Séta a csendben nélküle,
mint a létben egy nagy szünet,
elment, és minden oly üres.
Elmentek, testükben kihalt az élet,
némán pihennek a temetőkertben,
ahonnan többé vissza nem térhetnek,
s szívünkben fájdalommal továbbélnek.
Parkolóház kijáratnál
őrt nem találsz,
automatának fizet,
aki kimegy,
mert fejlődik a technika,
ez nem is baj.
Csitult vihar után a hangod nem dörög,
talán csak magadban szórod a sok átkot,
amiért a ruhád bőrig, testig ázott.
A mosott csendet tiszteled, meg nem töröd.
Mert élsz,
remélsz,
habár senkinek sem biztos a holnap,
elfogadod, rábólintva, hogy jól van,
és a mindennapok forgatagában
megküzdesz a gondjaiddal a mában.
Az éj csak halkan zenél lágy dallamot,
álmok előtt behunyt szemmel hallgatok.
Látom a kottát, a zenészt, a hangszert,
lepketáncot jár minden édes hangjegy.
...mint a kedves pihe-puha tenyérrel,
mikor simogatóperchez van kedve,
és kezének melegét érzi testem.
Ahogy egy arát, nászkor, ölbe kapva,
a Napot átkarolva eltakarja
az esti, szálló, puha párnafelhő,
s tartja, míg minden fényes csillag feljő,
miközben fátylat sző a múló mára
a szürkületnek ásító órája.
Az élet különös játéka adta,
két kis testvér fejjel összetapadva
sziámi ikrek lettek összenőve,
s születtek sorsukat egymáshoz kötve.
Akinek nincsen pénze cukorkára,
vagy valamilyen csokimikulásra,
és tőle is úgy várnák a gyerekek,
mondd, Télapó! Azok hogyan vegyenek?
Szép a szó, ha igazán megértő,
de senkit még véletlen sem sértő,
és ha cseng benne a mély tisztelet,
az őszinte emberi szeretet.