I. P. Steve
Akinek nincsen pénze cukorkára,
vagy valamilyen csokimikulásra,
és tőle is úgy várnák a gyerekek,
mondd, Télapó! Azok hogyan vegyenek?
Szép a szó, ha igazán megértő,
de senkit még véletlen sem sértő,
és ha cseng benne a mély tisztelet,
az őszinte emberi szeretet.
Halvány, remegő, gyenge mécseslángok
fényt derengve az örök fájdalomnak
járják az emlékező lidérctáncot,
szívekbe nem feledett bút karolva.
Rámolok, mi mindenem van, mit féltek,
zenélődoboz, csilingelő dallam
itt a kezemben, s láttam, beleférnek,
ami értékem van, így ebbe raktam.
Huncutul kacsintott szobámba a reggeli fény,
kedvesen jelezte, hogy idő van s felkelni kért...
Csak lépett könnyedén, úgy szökdécselve,
a boldogságot elevenné téve,
mosolyt ragyogva a nyári életbe,
és virulást lopva a reménységbe.
Még gőzölög a hajnal ébredő perce,
nagyot ásít a felhőtlen kék ég felé,
nem siet, hogy helyette legyen már reggel,
és nem rohan a most érkezett nap elé.
Sohasem az számít, hogy mennyit írunk.
Hanem, hogy a szavainkkal mit bírunk:
embertársainknak értéket adni,
vagy a jövőnek magunk után hagyni.
Öreg romház üszkös téglák halmazán,
néha úgy érzed, hogy téged visszavár,
most mégis a rozsdás emlék kulcsra zár.
Ha mégsem érnéd el kezem,
fogadd el a tiszta lelkem!
Ha nem látnád szemem fényét
csillogni, mint néma kérést,
akkor képzeld el mosolyom,
amint éppen rád gondolok!
Költőé a toll művészete,
szép szavak bársonyszínezete,
a magyar nyelv ékesítése,
az érzelmek ízesítése.
Selyemszálat sző a kusza szó,
kedves fátylat, légben úsztatót.
Simít, míg hozzád ér gyengéden,
örülsz, hogy magadon megérzed.
Elmerengek, hogy rohan az idő,
elment az év, ismét nőnap, mi jő,
megemlékezés lányokról, nőkről,
pedig ez a téma tán örökzöld.