Ilies Renáta
Két hétre elutazott és
két hétig nem láttam a
fekete övtáskáját
a biciklijét
a szanaszét tört telefonját
a haját ahogy nem áll sehogy
a szemét ami vagy zöld vagy kék
a humorát...
Holdfényhidegben töltöm az éjszakát.
Van, ki segít, van, ki elfordul, ha lát.
Nincs házam, otthonom, verdám.
Köztetek élek. Nézzetek rám.
Ember vagyok.
Félórákat várt rám - néha ennyit késtem -
a buszmegállóban, a Blaha Lujza téren.
Annyi a lázam, mint egy
energiatakarékos villanykörtének.
Fekszem az ágyon, és nagyon erősen
nem gondolok rád. Azt hiszem, megmaradok.
Boldogság volt osztályrészem,
és nem gondoltam arra:
vajon ezt a beton eget
milyenféle kéz tartja.
Legyen ez a furcsa állapot
torony, miről leugorhatok.
Lekötözött angyal így leszek,
nehezedre innen eshetek.
Volt neki kettő. Azt mondja, elég volt.
Főzött, mosott, takarított rájuk.
Az egyiktől gyermeke született.
Heti egyszer én vagyok az.
Ki legyen a legújabb áldozat?
Ujjaiban megkapaszkodom.
Rosszkedve majd elpezseg a számban,
Fanyar íz, de nem panaszkodom.
Láttalak öregen, fiatalon.
A metróban te jöttél nekem.
Bent ragadtunk két megálló közt,
És fennakadtunk ócska tényeken.
Nektek, akiket nem szerettem, nektek, akik nem szerettetek
Hol az embernek hite van, s reménye,
ott felüti fejét a fájdalom.
Magától nem lehet várni semmit.
Nem mondanám épp, hogy szavahihető.
Istenben is hittem, de ő bennem nem hitt.
Szívem nem növesztem, bár magától nő.