J. D. József
Egy csendes szombat délután
ablakot nyitván
a valóságra,
s kitekintve a nyolcadikról
koleszszobám ablakán,
ámultam a hold sötét oldalán,
amint a nap fényben tündökölve
a kékségből ragyog rám...
Táncunk a sorssal:
egy végtelen keringő,
múló életünk porlad,
mint lágy, puha szellő.
Mint kósza szellem az időben barangolva,
suhanok világok közt valóságokon át.
Létezésem az öröklétre hangolva,
s nincs élő - se holt - aki engem lát.
Túl magasan van az ég,
s Te is túl messze vagy -
oly régóta üres ez a lég,
és oly régóta kattog az agy
Zordon fedél,
s körül a puszta falak
ekhózzák a nevetést:
így üzennek a holtak.
Amikor sötét éjeken csillámló holdfény ég,
érzem, ahogyan vár a végtelenség.
Feketén nyílik
a fekete virág,
feketéllő magányban
fekete társaság.
Ha repülni vágysz, hát bonts szárnyat,
s indulj el, mert a holnap várhat.
Kristálypalotában jártam -
a Hold orcája ragyogott.
Körülzsongták lelkemet
finom, költői dallamok.
Ki vagyok én?
Semmire nem emlékszem.
Nem tudom, hol vagyok és miért;
fogalmam sincs honnan jöttem.
Sebesen zúg az InterCity
keresztül a tájon,
színes erdőkön, réteken
az ősz világát látom.
Romos sírkertben jártam,
gazzal benőtt hantok között,
s a feledés lágy szellője
kacagott a kőkeresztek fölött.
Hajh, XXI. század!
Kipusztulnék belőled,
mert benned élni gyalázat.