J. D. József
Vízcseppek a csempén. Ezernyi apró
szikra, akár az éjjeli égbolt,
s a habfürdő buborékjai talán
maguk a galaxisok, a víztükör
pedig a horizont, érzékelésünk
határa, s a fürdő magánya
mutatja, mily kérész e létünk...
Az éjszakai szérűn vad szél vágtat át,
megremegtetve mindahány környező kalyibát,
mik nem félik már az Időnek béresét,
s a múltról düledezve mondanak egy rémmesét.
Alkonyat egy panelek övezte parkban
Csillagporos eső hull puhán a
nyirkos faágakra. Haloványan
tündököl a pasztellszínű égbolt.
...Szürkületbe süppedve nézem, hogy sötétülnek
az árnyak, s nyúlnak el a nyers havon.
A citrom egyre savanyúbb. Már nem érik,
inkább erjed csak, ám szagára, mint
koncra gyűlnek a csahos kutyák, s védik,
levét lefetyelik, akár a morfint.
Valami izzik, érzem. De talán
csak a lelkem az, ahogy koponyám
belsejében őrült szörnyek vívnak
gigászi csatát,
míg odakinn perverz
felirat díszíti az Elég ravatalát.
Csobogó víz a némaságban. Sötét hely ez.
Odakint milliárd lélek révedez,
s hiszik, hogy élnek.
Bűneik fejében megváltást remélnek.
Hűvös, őszi szellő járja át a várost. Sápadt
falevelek hullnak a repedt betonra. Fáradt
sóhaj kering az ébredező utcákon:
a hétköznap reggel, akár egy nyűtt vászon,
az emberi arcok sokasága. Sótlan íz:
szürke ég és langyos víz.
Esteledik a világ. Kopott
napsugár fénye csillan
az üvegen. Lopott
idők anyagtalan teste illan,
s egybeolvad a végtelen horizonttal.
Lezártam Párizs büszke falait - őrlődjenek
csak odabent fennkölt mocskukban. Bőgjenek
a harsonák, zengjen az induló!
Mit sem tesz - kacér női szó.
Fehér éjszaka kél
napnyugat felől. Szikrázik az ég.
Lágy kellem csendül a fedélközben,
míg siklunk a könnyek tengerén:
bódulat és fáklyafény.
Koldus útakon nem repít már hozzád a lélek,
én mégis neked, csak neked mesélek...
Elmondanám neked, ha lennének
rá szavaim: féltve őrzött álmaim
ragyogó valóságtükrének