J. D. József
Utamon járok magam feje után,
senkinek hiányzok, nem gondolnak rám,
s ha néha megbotlok, nincs, aki elkap,
földre kerülve hűsít a hideg betonlap.
Írnék valamit... nem tudom, miről.
Csak úgy a semmiről... időtöltésből.
Nincsenek világmegváltó gondolataim,
nincsenek égből jövő ihleteim,
csak úgy írnék valamit.
Valamiről, valakinek, valamit.
Száraz falevelet
sodor az őszi szél,
hányja-veti ide-oda,
mint kavicsot a koldus bakancsa.
Búskomor, őszi nap volt,
a falevelek is lustán hulltak,
de már a Mecsek mögött gyülekezett
a mindent elsöprő kárhozat.
Állok, csak dermedten nézek.
Mily fenséges kovácsolt kerítések!
Vas, melyet alakba öntött a Mester:
Rózsák és kígyók tekeredő testtel.
Az élet után már nem a tiéd
A sorsod szabadsága,
Mindent, amit tettél, ott majd
Törlesztheted nála,
Ha a Nagy Úr megszán, akkor vele
Vár az örök fény,
De ha lelked romlott, nincs más út, csak
A végtelen szenvedés.
Kitisztult az ég, s fényesen
ragyogott a Hold.
Hideg, januári este volt.
Elindulnék oda, ahol
senki nem vár rám,
mennék az úton egyedül,
mint fénytelen ábránd,
és ha éppen arra jársz, hát
felkéreszkednék,
a szekér bakjára csöndesen
felülnék melléd...
Aranyos parasztházban
hajtottam álomra fejemet.
Majd megérkezett a vihar -
akár egy pokolbéli üzenet.
Volt egyszer egy határ,
mesés termőföldje dinnyéknek -
ez volt a hazája annak
az őrült dinnyének.
Porrá égne köröttünk a mindenség,
amikor megkondulnak harangjai
a végítéletnek
s eljön a végső óra:
feltárulnak a pokol kapui,
a világ pillérei pedig megremegnek.