J. D. József
Sötét felhők tornyosulnak
A kisvárosi állomás fölött.
Hogy ki vagyok én?
Talán csak egy skizofrén.
Nem tudom tökéletesen,
ám két lélek lakik testemben.
Leszakadt az ég alja,
a városokat elborítja,
az embereket áztatja,
és nincs megmentő bárka!
Sötét erdőben barangolok bús magam,
semmibe vesző, gazos ösvényt követek céltalan
Zúzd be a tükröt és
robbantsd fel a csendet!
Ha majd érmék helyett
bilincsek csilingelnek -
akkor tudod, hogy jó úton jársz.
Kristálypalotában jártam -
a Hold orcája ragyogott.
Körülzsongták lelkemet
finom, költői dallamok.
Látom szemeidben gyűlni a könnyeket -
én lecsókolnám e gaz, sós cseppeket.
Ülök, s az unalom csendjét hallgatom.
A szürke hétköznapok bezárják tudatom,
s érezni vélem, ahogy elpusztul
sok gondolatom -
a vakságnak esnek áldozatul.
egy villanásnyi haibun
Ködös időben
Kora reggeli napfény
Simítja arcom.
Talán sosem tudják meg az emberek,
hogy minden áldozatot értük teszek:
miattuk lettem kitaszított a Mennyből,
mégis forrnak irántam a gyűlölettől.
"Elkészült hát a mestermű,
tökéletes, mint egy óramű;
fogaskerekeinek folytonos forgása
hoz állandó változást a világba."
Szerelemnek tűzóceánja,
szívem forrón izzó dobbanása.