J. D. József
Csobogó víz a némaságban. Sötét hely ez.
Odakint milliárd lélek révedez,
s hiszik, hogy élnek.
Bűneik fejében megváltást remélnek.
Hűvös, őszi szellő járja át a várost. Sápadt
falevelek hullnak a repedt betonra. Fáradt
sóhaj kering az ébredező utcákon:
a hétköznap reggel, akár egy nyűtt vászon,
az emberi arcok sokasága. Sótlan íz:
szürke ég és langyos víz.
Esteledik a világ. Kopott
napsugár fénye csillan
az üvegen. Lopott
idők anyagtalan teste illan,
s egybeolvad a végtelen horizonttal.
Lezártam Párizs büszke falait - őrlődjenek
csak odabent fennkölt mocskukban. Bőgjenek
a harsonák, zengjen az induló!
Mit sem tesz - kacér női szó.
Fehér éjszaka kél
napnyugat felől. Szikrázik az ég.
Lágy kellem csendül a fedélközben,
míg siklunk a könnyek tengerén:
bódulat és fáklyafény.
Koldus útakon nem repít már hozzád a lélek,
én mégis neked, csak neked mesélek...
Elmondanám neked, ha lennének
rá szavaim: féltve őrzött álmaim
ragyogó valóságtükrének
Ahogy pengetém a Lantot, akár lélekhúrt,
a Mindenség egy szelete tudatomba hullt -
oh, az Igazság apró darabja!
Borzasztón zúg az ég, a menny ördögin dörög.
Felvilág száz démona, jaj, be hörög, hörög!
Az eleddig cikkcakkos felhők egybe olvadának össze,
mintha Midgard zord teremtője
támasztana tajtékokat hirtelen:
a friss tavaszt mord szürkeség nyelé el,
tűlevelek vetekszenek észak vad szelével,
s a csend süvöltve pásztáz végig a földeken.
Porlepte polcok közt barangolva
letűnt korok költőinek avítt
műveit kutatni némaságtól kongó
antikváriumokban, míg
odakint zúg a forgatag...