J. D. József
Elmondanám neked, ha lennének
rá szavaim: féltve őrzött álmaim
ragyogó valóságtükrének
Ahogy pengetém a Lantot, akár lélekhúrt,
a Mindenség egy szelete tudatomba hullt -
oh, az Igazság apró darabja!
Borzasztón zúg az ég, a menny ördögin dörög.
Felvilág száz démona, jaj, be hörög, hörög!
Az eleddig cikkcakkos felhők egybe olvadának össze,
mintha Midgard zord teremtője
támasztana tajtékokat hirtelen:
a friss tavaszt mord szürkeség nyelé el,
tűlevelek vetekszenek észak vad szelével,
s a csend süvöltve pásztáz végig a földeken.
Porlepte polcok közt barangolva
letűnt korok költőinek avítt
műveit kutatni némaságtól kongó
antikváriumokban, míg
odakint zúg a forgatag...
Utamon járok magam feje után,
senkinek hiányzok, nem gondolnak rám,
s ha néha megbotlok, nincs, aki elkap,
földre kerülve hűsít a hideg betonlap.
Írnék valamit... nem tudom, miről.
Csak úgy a semmiről... időtöltésből.
Nincsenek világmegváltó gondolataim,
nincsenek égből jövő ihleteim,
csak úgy írnék valamit.
Valamiről, valakinek, valamit.
Száraz falevelet
sodor az őszi szél,
hányja-veti ide-oda,
mint kavicsot a koldus bakancsa.
Búskomor, őszi nap volt,
a falevelek is lustán hulltak,
de már a Mecsek mögött gyülekezett
a mindent elsöprő kárhozat.
Állok, csak dermedten nézek.
Mily fenséges kovácsolt kerítések!
Vas, melyet alakba öntött a Mester:
Rózsák és kígyók tekeredő testtel.