Jakab Fatima
Nem szokványos korban élünk,
Így nemcsak önmagunkkal,
A világgal kell szembenéznünk.
Ha eltűnik az ösvény a talpunk alól,
Jön is rögvest az útmutató.
Léptem egyet előre,
mégsem láttam a jövőbe.
Léptem kettőt előre,
kérdések zuhataga tódult elémbe.
Addig álmodd álmaid,
míg eléred vágyaid,
addig álmodd álmaid,
míg azok utolérik vállaid.
Mögöttem ott a sötét éjszaka,
fátyollal nehezedik a csendes
kis városra, az égbolton ott pislog
még a telihold fénye,
utat mutatva a későn hazaérőknek.
Ha már nem tudod, innen hová jutsz,
hát kelj fel és fuss,
ne várd meg, mit mond a józan ész,
ne hallgass rá és kész
Amikor a sírkertben jártam,
sok különöset láttam,
óriási kőszobrok
ölelték a sírokat,
angyalok siratták a holtakat.
Csak párnáim ismerik álmaim,
csak hulló könnyeim ismerik hibáim,
s azok nehéz súlyát önmagukban hordják.
A telihold fényében
az arcok ragyogását látom,
ahogy az égről két hulló-
csillag a tenger mélyére pottyan.
Sötét vagy és kecses,
bölcs és figyelmező,
minden részed
alapvetően megfigyelhető.
Épp csak leheveredtem egy padon,
itt a napfényes tengerparton.
Csak nézem a fényeket,
milyen csodásak e nyári éjjelen.
Jön s mindent magával ragad,
akár egy vad, mi áldozatára lecsap.
Oly gyöngéden nyaldossa a partot,
mint könnyek egy elbúsult arcot.
Próbálkoztál, ezt-azt vettél,
egy négyszöget egy körbe tettél,
majd azt hitted, nyertél...