Járó Attila Gábor
Furcsa érzés a szerelem,
Lassan fonja hálóját...
Tovatűnt a forró nyár,
De szívemben a szerelem -
Átölel és magához húz,
Mint azon a meghitt éjjelen.
Gyermekéveimben,
Ha magadhoz öleltél,
Karjaid közt megbújva
Csak ketten voltunk,
Te meg én.
Újra itt a búcsú ideje,
Szőlőszemek édes ízében
Már az ősz éledez.
Egyedül vagyok, de nem társtalan.
Mellém szegődött egy gondolat.
Egy gondolat, mely elkísér,
Megosztanám veled, ha itt lennél.
Vonaton ülsz, szemeid könnyektől szenved.
Vonaton ülsz, örökre itt hagysz minket s mindent.
Nem búcsúztál, mert nem tudtál,
Csak elindultál.
Hajló búzatáblák ringnak a tavaszi szélben.
Nyárfák susognak, valamit a múltról regélnek.
Este van, sötétség borul a tájra, a bokor alatt reszket egy madárka.
Kiesett a fészekből a szegény árva, jaj neki, ha a macska megtalálja.
A fák alatt, az avarban egy süni, az anyját és az apját keresi.
Kicsi még nagyon, nem tudja az utat, jó kis lecke ez, amiből tanulhat.
Ma éjszaka nem alszom el, nem tudnék aludni.
Létem ingoványa magához húz, nem tudok elfutni.
Ha futnék is, nem várna senki, csak gyötörném önmagam.
A távolban egy szebb jövő képei, mint a délibáb, eltűnik, elrohan.
Megszülettem,
Földünk rabja vagyok.
Álmok szülte valóságban
Néha nem létezek, csak vagyok.
Kezeim most rád bízom, a tiédbe helyezem örökre,
szívem bízom rá szerelmetes, szép szívedre...
Én kicsi felhőm, ott fenn a magasban,
szelek szárnyán repül, egyre csak tova.
Mindig száll, meg nem áll, nem tudni,
hol jár, mikor milyen alakot vált.
Eljött hát újra, itt a tavasz,
pezsdül már az élet az avarszőnyeg alatt.
Kitárva ablakát ontja melegét,
esővel oltja szomját, ha inni kér.
Februárban már alig várom a márciust,
a meleget adó napokat,
szeretem érezni, ahogy a napsugár
simogatja arcomat.
A falain repedés. Elkopott, megsárgult, régi képek.
Emlékek, amik idekötnek, jók és rosszak, az enyémek.