Járó Attila Gábor
Az életemet megálmodni nem lehet.
Álmaim csak remény-szülte képzelet,
Hogy lehetne egy jobb, lehetne egy szebb,
Lehetne egy boldogabb életem.
Tavasz van, nyílik a réten szebbnél szebb virág,
Szedek egy csokorral május első vasárnapján.
Mit tegyek, ha elfogynak a szavak,
Ha szólanék, de nincs, aki meghallgat.
Egyedül önmagamba nézek,
Nem látom a jövőt, a kiutat, a hitet.
Arcodon a mosoly
Mindig itt lesz velem,
S ha elszakít tőlem az élet,
Szívem örökre megőrzi nekem.
Gyertyák gyúlnak az őszi éjben,
Mint vércseppek a múlt szívében.
Furcsa érzés a szerelem,
Lassan fonja hálóját...
Tovatűnt a forró nyár,
De szívemben a szerelem -
Átölel és magához húz,
Mint azon a meghitt éjjelen.
Gyermekéveimben,
Ha magadhoz öleltél,
Karjaid közt megbújva
Csak ketten voltunk,
Te meg én.
Újra itt a búcsú ideje,
Szőlőszemek édes ízében
Már az ősz éledez.
Egyedül vagyok, de nem társtalan.
Mellém szegődött egy gondolat.
Egy gondolat, mely elkísér,
Megosztanám veled, ha itt lennél.
Vonaton ülsz, szemeid könnyektől szenved.
Vonaton ülsz, örökre itt hagysz minket s mindent.
Nem búcsúztál, mert nem tudtál,
Csak elindultál.
Hajló búzatáblák ringnak a tavaszi szélben.
Nyárfák susognak, valamit a múltról regélnek.