John Bordas
Sólyompár kering a mező felett,
csak vitorláznak, szárnyuk nem mozdul,
zsákmányra lesnek az éles szemek;
lesz, kinek sorsa végzetre fordul.
A szépség szememben új formát öltött -
Évtizedek formálták át sietve,
Minden dekád új asszonnyal köszöntött;
Csak jött felém a múltból integetve.
Nem volt apám ezen a földön,
éltem a szegény gyerekek életét,
nem sejtettem, hogy a szegénység börtön,
s válladdal húzod magad az ekét.
Szívemben nem rak már tüzet új eszme,
- bódult szerelem sem verhet már tanyát -
nem írok szonettet, sem hős balladát;
s nem köt bilincsbe semmilyen rögeszme.
Lelkemben új hangjegyek íródnak,
- fekete-fehér billentyűk között -
daktilusok, jambusok vívódnak
hexameterek és rímek fölött.
Csak ne látnék több csontváz gyereket,
mélyen ülő, beesett szemeket,
fénytelen, üres szemű anyákat,
akikben rég tanyát vert a bánat,
akik nem hisznek sem istent, sem embert,
akit a sors, lásd, két kézzel megvert,
akikért nem mond senki imákat!
Megmérettetik mindenki egyszer -
az is, aki burokban született.
Homlokán olaj, magasztos kegyszer,
s maga mellett tudja az egeket...
Görget a víz apró köveket
piciny kagylók gyöngyháza csillan
fehér homokból sző szövetet
s egy újabb hullámmal elillan
Élni lehet, lásd, százféleképpen,
- makadám út vezet szét és szerte -
átverekszed magad száz veszélyen,
utad lehet áldott vagy istenverte.
Leszálló este bujkál a fák alatt,
csillagok szikráznak a Duna vizén,
a pesti part fényes, színes árny-alak,
elnyúlva integet, mint csábos szirén.
"És szólt az Úr: legyen ember a Földön,
szövetség köztünk most és mindörökkön."
Tollammal festem szépre a világot,
és szemem veri vissza a fény árnyait -
ám papírra festem mind, amit látok,
lásd, eléd terítem a szó vásznait.
Megvetésben, gyűlöletben
ha fürdet az élet,
milyen színű az aurád,
s mi a menedéked.
Miért vagy ember pusztulás forrása,
Miért van kezedben Thor kalapácsa,
Mily ördögi erők löktek pokolba,
Hogy lelked a gazság kötelét fonja.