John Bordas
Hunyorgó csillagszemekkel
pislogott az égbolt reám,
s én összekulcsolt kezekkel
suttogtam el esti imám.
A gyönyör még nem boldogság,
hisz nem ad békét lelkednek...
Öreg ember tipeg, csoszog,
ballag lassan a szigeten,
aszfalton a botja kopog,
áthalad platánligeten.
Versenyt futottam égő napsugárral,
hogy ki éri el a végtelent hamar.
Versenyt susogtam a ligeti fákkal,
kiket az ősz csókol s holnap hó takar.
Ha sorsom nem vezet hozzád
vakon és tapogatózva,
ha nem lebben op-art szoknyád
szépségedbe burkolózva.
Alföldi falu volt az otthonom,
ahová a szívem ma is vágyik,
a hegyvidék sosem volt rokonom,
akármilyen magasztosnak látszik.
...a szívem, a lelkem titkot nem rejteget,
az életem kimért, lassú időfutam -
ahogy kaszások vágnak kalászrendeket.
Tükörsima utak a hegy oldalán,
kanyarognak sziklák és fenyők között...
A csend két gondolat között
- oly rövid, akár az élet -
Míg a szem függönyözött;
a lélek magára ébred.
A szonett engem mindig elvarázsol,
az egekbe repít hallgatni zenét.
A szonett zengi angyalok énekét,
ég szívemben, mint szunnyadó zsarátnok.
Langyos esőcseppek hullanak a földre
az ég magasából - az angyalok könnye.
A Teremtő áldása földművelőnek,
a jószágtartóknak, gabonavetőknek.
A nyár a gólyákkal érkezett,
a fecskék már csapongva szállnak.
Felhőcskék cifráznak kék eget,
napfény ad szépséget a mának.
Ha fiad van, bizony kell, hogy apa
legyél.
De nem az a fajta, ki iszik vagy
henyél.