Jósa Miklós
Öröm és bánat bárkit megkever,
szerelem hajlékból bárhova félre -
kihűl keze, írisze könnytenger.
Erőt venne még; leroskad egy székre.
Türelem tűhegyein zsong a föld
Hazám, mint nagy réten sok vadvirág,
melyet frissít hajnali ezüstpermet.
Ennél már nincs szebb, csak a mennyország;
beburkolsz esthomályba - s ím a gyermek
Arasszal mérd szonettek rébuszát
Arasszal mérd szonettek rébuszát.
Igazat megvallva egy se totális,
Sosem járta még be a szív zugát,
Ne bánd, a külleme szemre normális.
Ecsetemben vergődsz, kis kréta arckép;
tükörből tükör karc, akaratlan.
Kevernék belé ezüstös barlangfényt,
mitől mosolyod ősi, póztalan.
Szeretem nyárnak spenótszíneit,
szabadság zöld-gyepén kend, asszonyság,
szebb, mint egy királynő, kicsinyjeink
örömére - ó, csábos szembogár.
Szeretlek holtig, ebben az a kunszt,
nem ismerem a halált; vajon honnan
fogom tudni, hogy a fényem kihunyt?
Ha nem látok többé, tudom - ki voltam?
Meditálok keresztszemekre tekintve
Megárthat az álmodozás? - talán
leköt jobban néhány percnyi merengés;
ki lábon ring, nem alszik igazán -
csoszog, míg utol nem éri derengés.
Remény az árnyéktartóban, fehér
egyébként. Mindig az, de sose fényes,
nap elől rejti az erőtlent, és
pohárból issza levét; keserédes.
Lerí, bár verssorok vége kicseng,
rezonálva merült ki; dalra önként
magától nem kong. Metrikára kent
fedőrétegét mi hasítja tőrként?
Ügy nevetek néha - mintha sírnék;
fuccsba hagyva búmat - elvagyok:
kik annyiszor néma könnybe vitték
gyenge szívem, könnyű bánatok.
Mégse tör le, jobb kacagni inkább,
noha fáj, de tűrj s légy optimistább.
Vesződik a szél a fákkal - csavarja,
mint egy tanító nebulók fülét;
mesét szeretne mondani - lenyomja
a lombok bólogató tetejét.
Leirattalan, mégis vers akar
belőle lenni. De más típusú vers,
netán kétkedést okozhat, zavar
valakit? Nem tudhatom, mégse büntess
Világ szebb létén bajlódik a létkép
(vagy illúzió?) festője, mikor
vetítteti fixa idea képét
szemünkbe; s én ki vagyok
Esőcsepp tavaszt kerget, kerge-juh
nem a borjú, inna még, de kiszáradt
patakja rég volt itatóvályú...
A hangzavar, mint szmog, fejekben inger,
zöld fenyő, szökj elő mögüle - nézd!
A szajkó lárvát szaggató, kicsiny fej -
fa ágán már nincs hely - szárnytolla szép.