Jósa Miklós
Ami nem volt - sosem ismétlődhet,
múlt ideje nincs a következőnek,
szemedből kigördül egy-egy könnycsepp,
ó, miért nem volt szebb léte e földnek!?
Halk hangok közé befurakodó
emóció kerget feléd, galambom;
magánhangzók kerekre hasadó
csókja szeretve-csengve bizakodó.
Elég a csók az ajkad szögletén -,
nem elég mégse, pedig tüze gyógyít,
a szomjúság vizet kíván ma, gyógyírt,
ha nem táplálod, jaj, elégek én.
Menet közben megállni nem lehet
Megáll az idő, ne hidd, hogy menet közben
megállni nem lehet, állva is menj
előre, mert utolér; ne pihenj!
Haladni jobb, rád vár az ismeretlen.
Téglalapokban születnek az álmok
Téglalapokban születnek az álmok;
önzetlen, görcsös makacsságából mázolt
kalibában átrendeződik a pénz,
megértő szívekkel újjáéled a nép.
Mezítláb fog eljönni az igazság
és betiltja a gonosz, modern-pénzcsalást.
Kieszeltem-kimeszeltem ezt a verset
Hopp - kieszeltem s poétikázom
- akarom mondani, amikor
kimeszeltem a fehér deszkát, nos,
megtelt foltocskákkal; egy csupor
tejnek való volt lefölözve... úgyszólván
nem fejték nagy vödörbe.
Most vége a végtelennek - vajon
hol is lelnék másikat vége nélkül?
De mert vége van, de jó alkalom
most eme tézist elsiratni végül!
Néha reccsen belül a valóság -
s tán légüres teret szimulál;
ekkor jobb az alakíthatóság,
mert irha puhul a figurán.
Kristályból az elme is, azonban
a csont alatt - beszürkül valóban.
Ez a szó, miért? Nem látja jövőm;
kiugrik az ablakon, de mi végre -,
milyen magasból és mennyire mélyre?
Szabálytalan, ha pottyan célratörőn?
Ablakomra fény talált, s benézett;
kisszobám virágai előtt
állsz - galambom, szépem, lásd, szegények
tűrték soká a csúnya redőnyt,
s ahogy szeretnének kapni e fényből,
úgy szeretnék én is a tiédből.
Messzeség bozontja - szürke hegység
színehagyott, piciny ég alatt.
rongyos felhőit szélekre kenték,
s középen a hegycsúcs sem takart.
Ott vagyok én rajta, és a gondok
még magasabbra nőtt párafoltok.
Tavaszkezdés a lelkemben - fázva kezdtem.
Ha nem logikus e tárgy - hát ne várj
csodákat tőlem - ma kifejezetten
ez jár - az ember olykor meditál.
Nézz széjjel - serken száz lábán a hír,
hegyeken át hágókat vág, mint csermely,
s a szűk szoroson át bugyogva visz
jót a völgybe, az alföldre - csilingel.
Közkincs vagy - díjtalan, mosolygósan élsz;
tavaszt kövess; lent van a pincében -
nagyon széles ablakot vág, s a tél
hasából táplál baglyot - pincefényen.
Vasat gyalul s - rézre bukkan a kés;
csatolás fülekre, mint ama töltő,
a hang nem be - kifelé - holdra vés
esélycsatornát, s belenéz a költő.