Jousse Elisabeth
Ha már minden elhasznált és avítt,
s a jog terít meg hiányos asztalt...
Ó, te büszke, dacos,
lelket biztató csoda!
Hogyha az élet zajos,
nyugalmat hintesz oda.
...a szeretet dőzsöl
és elkap most minden pillanatot
robbanó nyár lazul
színével majd ősz jön
épp csak a haj fakul ki a napon.
"Lánc-lánc, eszterlánc",
láncolj magadhoz, kérlek!
"Bújj-bújj, zöldág" bújj,
bújj hozzám, kedvesem, végleg:
körben állnék miattad,
érintésed simogat,
"Lánc-lánc, eszterlánc"
beléd szépültem éppen!
Hajnali harmat a könnyeit szórja,
álmosan ébred a reggeli táj,
nesztelen léptekkel halad az élet,
új nap a fényével köszönt reánk.
Szabatos tollamból
nem fogy ki a tinta,
érzések hadára
szavakkal felelek.
Izzanak a lámpák fénnyel,
szárnyra kapott lepkék éjjel
körbedongva fénynyalábot,
keringőznek haláltáncot!
Akkor május volt, nagyon jól emlékszem,
s százezer ágával fénylett a tavasz,
a ligeti sétány égett a fényben,
s a távolban felismertem arcodat.
Ha már minden dogma sántít,
ha júdáspénzen adnak álhírt,
ha a józan ész a jogokból...
Életünk egy zengő patak,
egyszer árad, máskor apad,
s a kövek közt, ahogy csobban,
úgy haladunk egyre jobban
utunkon, hol árnyak-fények
néhanapján összeérnek.
Nap fénye vetül a reggeli égre.
Kábán ébrednek testben az erek.
Ágyamban rekedt illatodból kéne
felráznom magam, de ellenkezek.
Hopp, egy nyári tarka lepke,
színe mintha festve lenne,
büszkén áll ott, nem billegve,
egy fűszálon pihen csendben.
Hajlott háttal a nénike
ment, s mögötte az élete,
kopott volt az, kopott-kopott,
mint ruhája, amit hordott.
Ledéren a Nap sugarait bontja,
s belibben hozzánk az idei nyár.
Százszínű virágból rajta a szoknya:
színeit teríti, amerre jár.