Juhász Istvánné
Kanyarog a vaj a kiflibe,
Belekötni most nincs mibe,
Elönti a szememet a pára,
Mindennek megvan az ára,
Kötelék nincsen kötél nélkül,
Láncra verve kezem belekékül.
Jégbőröndjét összepakolva, útra készen áll a tél,
dérrel, hóval megrakodva, nagy durcásan útra kél.
Csomagjából kihullik még egy-egy fagyos reggel,
mit sem törődve azzal, nekünk bizony már nem kell.
Kerekecske gombocska, a boldogságom teljes.
Micimackó fázik, a hátam nem tollas, csak pelyhes.
Nézd, hogy tanít az élet, pofonok jobbra-balra.
Máskor kaparnám a falat, de csak átpattanok rajta.
Amikor átölel két karod, mikor földet virágos rét takar,
Bármi fájt is, tudod, már semmi nem zavar.
Nézd, bekopog a február, hópihe libben a szélben,
egy vízcsepp az ablakon, harkály kalapál a télben.
Egy dalt fütyült, nem a vekker csörgött.
Mami hadd aludjak, álmom felett őrködj.
A sarkon befordulsz, a járda sáros,
a víz mérgező, a levegő káros.
Felébred a hajnal,
színeit festi az égre.
Nem kérdezem, miért,
azt sem, miért ne.
Nem ígérek éveket,
el nem múló csodát.
Csak ölelj, ha jól esik,
míg engedi a világ.
Úgy fájt ez a csend,
semmibe vesző az oázis,
hallgatag tájon fagyos frázis,
sótlan maradt még a só is.
Egy percünk talán még maradt...
Teríts asztalt, főzz még,
vajon mennyi időm maradt.
Hiába kérnék bármit,
szavaim mit számítanak?