Juhász Izabella
Nappali fény bántotta szemem,
álmokban vártam az ébredésem, hol
szelíd talajon sétáltál el, de
még érzem szellemed, ahogy
a szobám szegletén megpihen.
Lehet édes vagy sós,
ropogós, oly szájban olvadós.
Mézes, gyömbéres, kakaós,
kidarálós, válogatott, kapós.
Vannak szavak, itt dübörögnek mélyen,
ezerszer olvasom, így továbbtart, ismételgetem,
meg kell jegyeznem, holnap is tudjam,
ne feledjem.
Valahol... a szobám mélyén
nyári jégvirágon át
bekacsint a napsugár,
kezemben reggeli és
kávés pohár félig...
Álmodni hívlak szüntelen,
hunyd le csillogó két szemed,
rugaszkodjunk el bátran
könnyű pilleszárnnyal...
Este van, kint ülök a teraszon,
hol virágok illata körbefon,
pár hét talán csak lombja már,
oly távol következő tavaszom.
Házam előtt egy rózsafa áll,
hol májusnak idusán minden éven
egy hűséges, visszatérő feketerigópár
fészkét rakja serényen.
Mama, nem mondtad,
fájni fog, ha már két kezed remeg,
és arcodról a mosoly lassan elmereng,
valahol távoli tájakon jársz,
ott vár a szeretet.
Óriás, feszített vászon pillanatot rejt,
Kezében már elképzelt jelenet.
...nem a szavad kell,
a gondolatod, mi éjjelenként
félénken itt bolyong,
bekopog`,
csillagfényeddel
világítod meg otthonom.
Ha kicsit feje tetejére állt
körötted minden, s a világ
szembe, de ellened soha,
ülj le egy csendes sarokba,
szemed legyen lehunyva,
úgy végy tudatos lélegzetet.
A képünk nézem,
végtelen vízben tündöklő,
boldog bronzban aranyló.