Juhász Izabella
Ha kicsit feje tetejére állt
körötted minden, s a világ
szembe, de ellened soha,
ülj le egy csendes sarokba,
szemed legyen lehunyva,
úgy végy tudatos lélegzetet.
A képünk nézem,
végtelen vízben tündöklő,
boldog bronzban aranyló.
Azt mondom
Boldog a most
Cikk cakk
Dombokon
Egy csókom
Függ a dróton
Gondolatmorzsa
Hullámzik amott...
Ha tavaszi hóvirág lennék,
rövid életet élnék, de
minden évben tavaszt
csak Neked hoznék
Fejemben betűket rakosgatok,
mélyen ülő gondolatsorok,
ne bántson téged, ha lesznek,
útjára engedem, finoman ízleld.
Ünnepet most Neked hozom!
Csillagszórók, gömbök, angyalok,
villogó fényem átölel,
lelkedben vagyok...
Ahogy az év vége közeleg,
számolni kezdem a perceket,
előveszem szép báli ruhám,
nézegetem magam remélve,
még mindig jó, simul-e rám?
Mi magával ragad,
egy kedves pillanat,
ahogy koldul és ad,
csak mennek az évek,
időd magad mögött hagyod.
Ó, szép ősz, mily színek,
elővetted nagy ecseted,
naponta festegeted,
már nem divatos zöldek,
sárgába hajlók jönnek.
Csendesen álmodó, éjszakai felhők
a hajnali állomásra úszva érkeznek.
Csillagszemed jelez, itt várj estig,
mesélek...
Temetőben...
délelőtti fáradt nap leveleken sejlett,
a temetői sírok közt ballagott,
hosszú, hallgatag menet, síró
emberek, keresve múltban
szeretteiket.
Egy ritka szendvics a lelkekben,
mint egy egészséges szerelem,
egymásra hangolt e harmónia,
óarany fátyolba csomagolva.