Juhász Izabella
Mi magával ragad,
egy kedves pillanat,
ahogy koldul és ad,
csak mennek az évek,
időd magad mögött hagyod.
Ó, szép ősz, mily színek,
elővetted nagy ecseted,
naponta festegeted,
már nem divatos zöldek,
sárgába hajlók jönnek.
Csendesen álmodó, éjszakai felhők
a hajnali állomásra úszva érkeznek.
Csillagszemed jelez, itt várj estig,
mesélek...
Temetőben...
délelőtti fáradt nap leveleken sejlett,
a temetői sírok közt ballagott,
hosszú, hallgatag menet, síró
emberek, keresve múltban
szeretteiket.
Egy ritka szendvics a lelkekben,
mint egy egészséges szerelem,
egymásra hangolt e harmónia,
óarany fátyolba csomagolva.
E vers,
mit most írok,
tiéd lesz.
Nyers
most még, de szívből küldöm,
elér szívedhez.
Nemrég izzó aszfalton jártunk
szemünk marta fénnyel küzdve,
vártuk, őszünk, mielőbb jöjj el...
Lelkedben megnyugvó napokat látok,
már nem jár hozzád háborgató álom.
Honnan jöttem én,
e világban jártam már valahol?
Csak itt leltem békémre,
e haza fogadott be.
Óriásra nőtt esti fények
álomba simogatva mesélnek.
Lágyan körbefonó, lágy takaró,
e hatalmas Hold földjét simogató.