Juhász Izabella
Ébredés után
álmom fátylát
párnádra teszem,
lelked frissítését kezdve
teszek, veszek...
figyelem magam, hogy múlik
nap mint nap...
kicsit nagyobb már a türelem,
halkul a harsona vágy, de...
Kerestél...
Talán reméltél,
egy szál virágot adtál,
kezem kezedben, szorongattál,
magadért remélve, magamért szerettél...
Újra hangos termeidben
fanfárok csilingelnek,
karmesterként tágra nyitják
örökifjú, sebzett szíved.
Az asztalon virág, halk zene, mi átkarol,
szótlan szemedben ott a mosoly.
Kockákra festetted filmed,
homályos képeken éled,
szaggatott zenére
lassú a lépted.
Mélyre nyúlt kötelék
védelmező gyökérként ölel,
fölötte ágak, madaraknak
fészket adó óvó-hely.
Fény lebben,
fátylat borít az ég,
a távol közelebb ér,
tágul majd a szem - határ
bűbájos, aranyló, kék tükör,
némára fagyott csipke - vágy
boldogsága mozdulatlan szobor...
Nappali fény bántotta szemem,
álmokban vártam az ébredésem, hol
szelíd talajon sétáltál el, de
még érzem szellemed, ahogy
a szobám szegletén megpihen.
Lehet édes vagy sós,
ropogós, oly szájban olvadós.
Mézes, gyömbéres, kakaós,
kidarálós, válogatott, kapós.
Vannak szavak, itt dübörögnek mélyen,
ezerszer olvasom, így továbbtart, ismételgetem,
meg kell jegyeznem, holnap is tudjam,
ne feledjem.
Valahol... a szobám mélyén
nyári jégvirágon át
bekacsint a napsugár,
kezemben reggeli és
kávés pohár félig...