Juhászné Bérces Anikó
Angyal voltam, földre szálltam,
hogy őrizzem embertársam.
Megtestesült angyal lényem,
emberarcú létben éltem.
Eggyé lettél már a mindenséggel,
Parti homokkal, száguldó széllel,
Tengerhullámmal, apály-dagállyal,
Reád mosolygó Nap sugarával.
Bimbójából pattan
hajnal mosolyára,
harmatcsepptől üde
narancsszín orcája.
Régóta a katáng
az egyik kedvencem,
várom a júniust,
hogy újra megleljem.
Utolsó találkozásunk emlékére
Öt-tíz nap még itt a földön,
majd a mennybe kell költözzön...
Szívem dermedt e hírt hallván,
ó, ha arcod még láthatnám!
Rólad szól e kedves dal ma,
édes, piros eperalma.
Fönt mosolyogsz a faágon,
bőröd hamvas, mint a bársony.
Drága jó szüleim, rokonok, barátok,
az év minden napján gondolok reátok.
Oly jó lenne tudni, vajon merre jártok,
lelketek elérte már a mennyországot?
Szívemet gyötri a bánat,
ha megnézem családfámat.
Néhány éve egészségben
pompázott a napsütésben,
s öreg ága, mi hiányzott,
ránézésre nem is látszott,
mert az elhalt ág helyébe
frisset hajtott minden évben.
Amikor a hév magával ragad,
akkor légy erős, s fogd vissza magad.
Mert az indulat rossz tanácsadó,
s kicsúszhat szádon néhány bántó szó.
Az élet szent ajándéka
minden kicsi gyermek,
érkezése földi létbe
izgalmakkal telhet.
Félrelökött kicsi gyermek,
ki az anyjának nem kellett.
Dölyfös szülők buta gőgje
lelkébe a tőrt bedöfte.
Jöjj el, kikelet, szellők szárnyán,
napfény mosolyog, csillog, rád vár.
Húsvéthétfő hajnalán
asztalomon barkaág.
Piros tojást festegetek,
ablakomon ki-kilesek.
Kucorgok egy tojásban,
elgémberedett lábam.
Van már csőröm és szárnyam,
indulok hát elszántan.
Egy édesapa búcsúja
Búcsúznom kell, kedves Kincsem,
Hozzád több szavam már nincsen.
Hideg csend ölel most körbe,
Oly hirtelen történt jötte.