Jusziko
Májusi fényben
fürdik a város
sok kusza álmos
hajnali ház,
ódon a vár és
ódon a templom,
félezer évnél
többre vigyáz.
Csak saját felelősségre!
Rögös az út. És csak részekben nézed.
Életpályaklisék mozaikolnak.
Kiraknád persze, hogy lásd az egészet,
s rajzolatán ott ücsörögne a holnap.
Ott, ahol már nincs miért, a ködbe vész,
s önmagát is elfelejtve
szétmállik a józan ész.
Hol a Pásztor bárányfelhőt terelget,
sátorlapnak all inclusive levernek.
Szóláncot fűztek incselkedéseink.
Egymáshoz sodródtunk, nem tudni miért.
S hogy szétgurultak gyöngyrímeink, elért
minket valami furcsa láz. És megint
Engem a vers régtől magáz.
Olykor így szól: - Bármit írhat!
Ezzel kicsit megkaparász,
s elszáll, mint egy könnyű illat.
Befordul a sarkon a fény és az árnyék,
tenyeresre fonák, így egész a játék.
Egy kötél két végén más-más kromoszóma,
macskakövek hátán együtt araszolva
Megnyekken egy redőny - ehhez még korán van -
foghíjakat ásít a szemközti házra,
indokolatlanul vastag harisnyában
kontyos nő bukkan fel s lépked szaporázva.
Csámborog, lődörög, kujtorog,
felbukkan, eltűnik, mint ahogy
bádogban úszkáló fogsorok.
Felkel, lép egyet, visszarogy.
Kényes fodrok hivalkodnak elmém
szövött rostjain: virágos kelmén.
Ráncokból vert csipke-párta szegi
homlokom.
Ha csíkos a menő, az én kedvem pöttyös,
hogyha emeletes, földszintesre vágyom.
Lennék én szélcsendben a virtuóz szörfös,
homokvihar közben az egyetlen lábnyom.
dal 4 koporsószögben
A Vagányosok Klubját lusta füst fedi.
Ócska neonlámpák vibrálnak zizegve,
az ajtó ki-be jár,
minden box teli.
A sanda fák között bolyongott
kilesve belső titkait
az évgyűrűknek. Íves trónusára
húrként feszült fel, mint akit
Nem neheztelhetek sem Rád, sem magamra.
Szétcsúsztak vágyaid és a késztetésem.
Menthetném olcsón. Mondhatnám, sors vagy karma...
Pedig csak szakadt folt. Ragtapasz a résen.