Kacsó András
Már hetek óta figyelem a fát,
az útszélen felejtett gesztenyét,
május itt hagyott, fürtös illatát,
levelek, ágak, szirmok versenyét.
Ezt a koszorút Isten fonta,
sziklákból szőtte, hajtogatta,
kővirágát ködökbe vonta,
mártotta rozsdás pitymallatba.
Kinyíltak újra az egek,
Somlyó fölött a fény megállt,
mit űztek fojtó fellegek,
misés-május csókjára vár.
Üzent a havas, fagyos híre roskad,
csendjéből fénylő fenyőtű figyel,
levelét küldi bolydult városoknak,
üvegpohárban egy sziromnyi jel.
Jelenünk bármilyen kemény,
madarak hoznak új reményt,
vibrál a fény, a táj szava:
talán, talán kél még tavasz.
A fehér ing s a lájbi,
lelkének békekútja,
tudom, hogy elkísérik
az alkonyati útra.
Bár fénylenek a nappalok,
a hatalom az éjeké,
óvatos, vizsla kém-fagyok
osonnak udvarod felé.
Félhold ringat éji börtönt,
kérgesek a délelőttök,
sánta reggel fut fagyon,
félszeg, néma, kis virágok,
szirmaikról dér szivárog,
nem láttak még harmatot.
Havakba fogva vár a táj,
település, erdő, határ,
hallgat bénán, kérdez vakon:
megül a tél a falvakon.
Szerényen jön, nem kérkedik,
idő előtt megérkezik,
hite fehér, fohásza zöld,
bólogat, hogyha kérdezik.
A zápor jött és kopogott,
szalajtott, szórt, szapult, szitált,
lemosta a sós homokot,
megríkatott sok parki fát.
A szerelemnek kertje nincs,
ajtaján sincs lakat, kilincs,
nincsen órája és hete,
csak halála és élete.
Szelek kapuja tárva-nyitva áll,
világát védi vándor lészakert,
bárányló égbolt, távol szirthatár...
Madárcsend hűt boldogan
januári álmokat,
terel pillepelyhet,
bekecsébe bújt az ég,
száz bojtára mendegél,
hint arcodra selymet.
Feltámadnak egyszer az iskolák
Feltámadnak egyszer az iskolák
egy napsütéses, csengős reggelen,
hallgatag termek nyitnak zongorát,
s lábak nyomán zendül az értelem.