Kacsó András
Fák társalognak, mint az emberek,
hangját hallatja ág, kéreg, gyökér,
ligetek, erdők, zsongó Bábelek,
levelet tárnak egy-egy szógyökért.
Múltat bezár, lopkodva jár,
fagyos már egy-egy fuvallat,
csodálja csend, kíséri kár,
amint az úton áthalad.
Így ősz felé a verebek
a villanydróton összegyűlnek,
tétova, titkos tereken
az út zajával elvegyülnek.
Esőkkel búcsúzik a nyár,
elméláz dús felhők között,
éjjelente kopogva jár,
viharkabátba öltözött.
Alkony illan, hajnal hűl,
tavak partján gólya gyűl,
boglyára száll, búcsúzik,
ingyen jegyre alkuszik.
A diófa a parkban állt,
húsz éve tán, hogy megfogant,
túlélt telet, nyarat, kaszát,
időt tipró vad álmokat.
Illés éjén a villámok
szövetkeznek égi karral,
kiket félnek félszeg álmok,
jegyben járnak zivatarral.
Sarlóját töltve jár a hold,
útja rövid, nagyon siet,
egy ezüstfátylat elrabolt,
s hogy rajtakaptam, megijedt.
Nálunk a fák medvét teremnek,
fenyők, bükkök, juharok, szílek,
mesélnek bágyadt értelemnek
tények, sziporkák, kósza hírek.
Levendulás hajnali fény
harmata friss, alkata gyér,
vágyakozva látni akar...
egy cickafark.
Van egy fészek - hétvégi ház -
egy gólya néha arra jár,
míg megpihen, ha érkezik,
alig beszél, bár kérdezik.
Ha kipillant olykor a fény,
a mező ezer színe árad,
s az ázott nyár romján, kövén
csipkerózsa épít ma várat.
Már hetek óta figyelem a fát,
az útszélen felejtett gesztenyét,
május itt hagyott, fürtös illatát,
levelek, ágak, szirmok versenyét.
Ezt a koszorút Isten fonta,
sziklákból szőtte, hajtogatta,
kővirágát ködökbe vonta,
mártotta rozsdás pitymallatba.
Kinyíltak újra az egek,
Somlyó fölött a fény megállt,
mit űztek fojtó fellegek,
misés-május csókjára vár.