Kállay Sándor
Az apró házak összebújnak,
várják, hogy érkezzék egy új nap,
meghitten állnak egymás mellett,
fényt szűr rájuk egy kóbor felleg.
Ez itt ma a mi napunk,
mert ma boldogok vagyunk,
mert ma elkerül a baj,
minket semmi sem zavar.
Eltunyulok, meghülyülök,
hogyha csak egy helyben ülök,
hogyha várom, múljon a nap,
a kígyó farkába harap.
Mit csinálsz kétezer-hatvanhatban
ötvenkilenc vagy hatvanévesen?
Dicső múltadra gondolsz magadban,
avagy sorodra vársz jó mérgesen?
Ki nem hal meg, megöregszik,
későn kel és korán fekszik,
élhet száz apró bajával,
beszélgethet kutyájával.
Békés, boldog karácsonyt,
kerítésnek farácsot,
a kertbe sok szép rózsát,
egy új autót, nem ócskát,
boldogságot nagy zsákkal,
aranygyűrűt gyémánttal,
nagy szerencsekereket,
laktózmentes tehenet...
Már nappal sem vagyok ébren,
korlátozott ébrenlétem,
az órák napoknak tűnnek,
az ébrenlét ritka ünnep.
Álmodtak a sohasem lesz házról,
amely olyan lesz majd, mint egy ékszer,
ám a ház nem épül fel magától,
mint mindenhez, ehhez is sok pénz kell.
Hogyha versem így kezdem én:
"Meglepetés e költemény"
rájöhet bárki, hogy mi lesz,
hogy miről szól itt ez a vers.
Nem vagyok már biztos abban,
amit egykoron vallottam,
hisz az évek megmunkálnak,
változtat öröm és bánat.
Továbbénekelve
"Bújj, bújj, zöld ág,
zöld levelecske,
nyitva van az aranykapu,
csak bújjatok rajta.
Hogyha nincsen semmi gondom,
nem mondom, hogy rontom-bontom,
én ezt csakis akkor mondom,
hogyha sok a bajom, gondom.
Csak lépkedtek ide-oda,
közben szólt a zenebona,
nem csupán csak huzavona,
legfeljebb egy boszanova.
Játszik velem a Napocska,
ha kijövök, elbújik,
pedig adtam volna neki
jófajta rágógumit.
Bizony, az idő eljár felettünk,
és az már jó jel, ha észrevesszük,
s nem magunk elé bámulunk bután,
tavaly még futottam a busz után.