Kállay Sándor
Rég ismerem ezt a tájat,
talán nem mond semmit másnak,
de nekem a gyermekkorom,
én a szívemben hordozom.
Ha vége van, fejezzük be szépen,
legyünk megint olyanok, mint régen...
Azt kívánom, addig éljek,
amíg égnek bennem fények,
ameddig meghitt, banális,
apró világom normális.
Ha felkelek, minden reggel
beszélgetek az Istennel,
tőle már semmit se kérek,
megköszönöm, hogy még élek.
Jó a délutáni alvás
és utána egy sütemény,
amely lehet akár almás,
lefogyni már úgysincs remény.
Toljuk el a karácsonyt
május huszonnyolcra,
ötletemet beírom
most egy fészbuk posztba.
Itt, ebben a kókadt korban
a semmiért állunk sorba,
tartunk tisztes távolságot,
éljük ezt az új világot.
Megéltem ezt is, hetvenöt vagyok,
nézőpont dolga ez: kevés vagy sok,
momentán nekem ez éppen elég,
mifelénk így mondják: kornak ez szép.
(Másfelől nézve, ez gombócból sok,
gombócot utálni eggyel több ok.)
Kié ez a fakó zakó?
Idegen vagy idevaló?
Ha idegen, húzzon gályát,
vigye innen sátorfáját.
Én nem vagyok tökéletes,
se piros ász, se tök hetes,
nincsenek ambícióim,
(erre vajon mi a jó rím?)
nincsen arra törekvésem,
hogy nevemet kőbe véssem,
s olvasgassák emléktáblán
kemény voltam, mint a márvány...
Felhők felett a szabadság végtelen,
elképzelni ezt az ember képtelen,
merthogy aki hagyatkozik eszére,
nem tudhatja, milyen az, ha nincs vége.
Így se, úgy se vagyunk jól,
nehéz ez az élet,
hát növesztünk magunktól
a szívünkre kérget
Azt hiszem, ha véget ér az élet,
én Istentől hosszabbítást kérek,
hosszabbítsa meg e földi létem,
még nem állok a halálra készen.
Ameddig a szív dobog,
én csak terád gondolok,
nincsen ennél jobb dolog,
nincsen ennél szebb dolog.