Kállay Sándor
A közöny üdvözöl,
balgaság tündököl,
észbe nem ütközöl,
és egyre nő a kör,
nem szorul az ököl,
békét nem ösztököl,
győzött a hatökör,
büszke vagy, mire föl?
Kívülről nem látszik semmi sem,
úgy élek, mint még sokan mások,
kívülről nem látszik a kóma,
a fiúk, akik tudnak róla,
ők vigasztalnak, a barátok.
Dudva virágzik a fal tövében,
füvet sem vágtak már erre régen,
szabadon nőnek itt bokrok, cserjék,
növelni próbálja mind a helyét.
Ha nem lennék hetvenhét,
sokkal szebb is lehetnék,
snájdigabb és feszesebb,
talán kicsit eszesebb,
hájból jóval kevesebb,
esetleg még kecsesebb,
sötétbarna, dús hajú
és Adonisz alakú.
Hű, már megint nagyon viszket,
szórjak a bőrömre lisztet?
Púdert, borsot, sót vagy cukrot?
Ez a viszketés már túlzott.
Gyerekkoromban gyakran sírtam
akkor is, ha nem volt rá okom,
erről eddig még sosem írtam,
de mégis magamban hordozom.
Ne mondd azt, hogy nincs erőd
meggyőzni a kétkedőt,
hiszen érved van elég,
érvelni is tudsz te még,
mert az, akit húz az ág,
tudja, mi az igazság.
Hát már megint itt a hétfő,
a horizont nem túl kéklő,
kezdjük hamar el a hetet,
csak csendesen, hogyha lehet.
Úgy élsz, mintha sose érne véget,
s mindörökké tartana az élet,
mintha mindig minden folytatódna,
s nem jönne el az utolsó óra.
A hatvanas évek voltak igazak,
máshogy járt az égen akkor még a Nap,
nem volt joghurt, helyette volt aludttej,
frizurában divat volt a gombafej.
Kék az ég és a fű nem zöld,
nagyon szomjas most már a föld,
mert nem esett már régóta,
hiánycikk az eső-tócsa.
Ó, te ember,
minden korok főemlőse,
légy egy modern mese hőse,
legyél az:
ki erős, bátor,
szépen beszél a hazáról,
tudja azt, hogy hol, mi illik,
jókedvű és józan mindig...
Hétszázharminc nappal, hétszázharminc éjjel
azt hittem, szerelmünk nem szakadhat széjjel.