Kállay Sándor
Néha érzem a szívemet,
nagyon hevesen dobog,
orvoshoz hiába megyek,
ez nem orvosi dolog.
A földből nőnek ki sűrű rácsok,
igában tartanak megszokások,
azt mondod: ilyenre van most kedved,
s rabja vagy megszokás-életednek.
Amikor te megszerettél,
hibát bennem nem kerestél,
és ha egyet észrevettél,
vagy esetleg többet egynél,
azt sietve félretetted,
hogy mielőbb elfelejtsed.
Egyszer nyár és egyszer tél,
mondjad, te mit szeretnél,
inkább tél vagy nyár lennél?
Minden olyan egyszerű,
ha az ember épeszű,
mert borúra jön derű,
édes lesz a keserű,
nem köröz a keselyű,
nincs óriás egyszemű.
Három veréb ül a dróton.
Milyen dróton? Villanydróton.
Ülhetnének a bozóton,
de ők fenn ülnek a dróton.
A tóparton élt egy béka,
ősi békák ivadéka,
úgy gondolta: ez a világ
éppen békáknak kitalált,
hiszen békanemzedékek
ezen a tóparton éltek.
Nincs már alsógatya, tiszta,
turkálok, mint vak giliszta
mindenhol a fiókokban,
a kredencben és sifonban.
Rég ismerem ezt a tájat,
talán nem mond semmit másnak,
de nekem a gyermekkorom,
én a szívemben hordozom.
Ha vége van, fejezzük be szépen,
legyünk megint olyanok, mint régen...
Azt kívánom, addig éljek,
amíg égnek bennem fények,
ameddig meghitt, banális,
apró világom normális.
Ha felkelek, minden reggel
beszélgetek az Istennel,
tőle már semmit se kérek,
megköszönöm, hogy még élek.