Kállay Sándor
Volt egy lány, és volt egy nyár,
úgy sajnálom, elmúlt már,
emléke még visszajár.
Magamban hordozom
minden ölelésed,
megmaradt énbennem
minden apró részlet.
Nem férhet ehhez semmi kétség,
magától születik a szépség,
fejlődik, burjánzik szemedben,
csendesen rögzül a szívedben.
Az, ami fontos énnekem,
az, ami most az életem,
az, amit őrzök gondosan,
amitől félek, mert olyan,
az, ami mindig lelkesít,
apró keresztekre feszít
az, ami nélkül nem vagyok...
Az ember ez a furcsa szerzet,
megélt már sok kínt és keservet,
reméli, jóra fordul sorsa,
s mindig a másikat okolja.
Földünk sebekkel van tele,
s nemcsak éjjele fekete,
megcsapta a halál szele,
itt a gyógyítás ideje.
Azt, amit te akarsz, azt akarom én is,
eddig nem akartam, most akarom mégis,
mindent megcsinálok én, hogyha te vezetsz,
mert nagyon szeretem, mikor engem szeretsz.
Anyucikám, Anyucikám,
köszöntelek téged,
az oviban csak teneked
rajzoltam egy képet.
Mondták bár, de mégsem lettem
a megszelídíthetetlen,
akit már százszor leírtak,
mert vele sehogy se bírtak.
Mindened fáj, fáj az élet,
fájnak mind a felfekvések,
fáj, hogy nem tudsz beszélni sem,
milyen betegség ez, milyen?
Jól vagyok így egymagamban,
csak a szívem dobog halkan,
lebeg velem kezem, lábam,
nem hiszek már semmi másban,
egyedül az elmúlásban.
Miért is szeretlek?
Furcsa kérdés,
hiszen a szerelem egy szép érzés,
s érzésre érzéssel kell felelni,
nem elég csak szavakkal kezelni.
Kérdésedet nézésed tetézi,
nem tud senki ilyen szépen nézni.
Tele vagyok antitesttel,
engem már senki sem tesztel,
az ördögbe a sok teszttel,
csúnya vírus, most eressz el.