Kállay Sándor
Anyucikám, Anyucikám,
köszöntelek téged,
az oviban csak teneked
rajzoltam egy képet.
Mondták bár, de mégsem lettem
a megszelídíthetetlen,
akit már százszor leírtak,
mert vele sehogy se bírtak.
Mindened fáj, fáj az élet,
fájnak mind a felfekvések,
fáj, hogy nem tudsz beszélni sem,
milyen betegség ez, milyen?
Jól vagyok így egymagamban,
csak a szívem dobog halkan,
lebeg velem kezem, lábam,
nem hiszek már semmi másban,
egyedül az elmúlásban.
Miért is szeretlek?
Furcsa kérdés,
hiszen a szerelem egy szép érzés,
s érzésre érzéssel kell felelni,
nem elég csak szavakkal kezelni.
Kérdésedet nézésed tetézi,
nem tud senki ilyen szépen nézni.
Tele vagyok antitesttel,
engem már senki sem tesztel,
az ördögbe a sok teszttel,
csúnya vírus, most eressz el.
Úgy megyek el, ahogy jöttem,
az életem van mögöttem,
rá szerződést nem kötöttem,
egyébként is kivel kössem?
Eljön értem majd az ördög,
ha továbbra is hőbörgök,
pokolba visz tűzre, égni,
azért kell most bőven élni.
Add, Uram, hogy ne legyen nagy hasam,
de azért továbbra is zabáljak,
legyek délceg, lobogjon a hajam,
s ne csökkentsd méretét a kanálnak.
Elmúlt a "csendes éj",
jöhet a lárma,
mert aki bálba megy,
adjon magára,
figyelni nem is kell
ma már a szóra,
így biztos megtalál
szilveszter csókja.
Egy újév egy új esély,
készülj fel rá, és ne félj,
ha esélyed megkapod,
felejtsd el a bánatod,
felejtsd el a küszködést...
Megfigyeltem: minden gyerek
nagyon szereti a telet.
Szerintem ez nem is csoda,
hisz gyerekben nincs ostoba.