Kállay Sándor
Miért is szeretlek?
Furcsa kérdés,
hiszen a szerelem egy szép érzés,
s érzésre érzéssel kell felelni,
nem elég csak szavakkal kezelni.
Kérdésedet nézésed tetézi,
nem tud senki ilyen szépen nézni.
Mért nem mondtál akkor nemet?
Mért suttogtad a nevemet?
Mért maradtál végig velem?
Mért lettél a szerelmesem?
Elmúlsz majd, mint karácsony,
mint a herpesz a szádon,
mint a fertőzésveszély,
mint a nyerési esély,
mint forgandó szerencse,
kora nyári cseresznye,
mint a szamárköhögés,
mint fuldokló röhögés...
Leélted az életed,
őrzöl színes képeket
szerényen vagy kevélyen,
de fekete-fehéren.
Itt, ebben a kókadt korban
a semmiért állunk sorba,
tartunk tisztes távolságot,
éljük ezt az új világot.
Mindened fáj, fáj az élet,
fájnak mind a felfekvések,
fáj, hogy nem tudsz beszélni sem,
milyen betegség ez, milyen?
Ha vége van, fejezzük be szépen,
legyünk megint olyanok, mint régen...
Nekem a magány a barátom,
nem bántott engem, s én sem bántom,
együtt jól vagyunk évek óta,
ő is az én utamat rója.
Megsárgult, kifakult fényképeken
nézem, hogy milyen volt ez életem,
látom az akkori önmagamat,
gondtalanságomból nem sok maradt.
Verselek néha a giccs határán,
hiszen a Parnasszus úgyse vár rám,
csupán az internet szövevénye,
kitűnni embernek nincs esélye.
Hát már megint itt a hétfő,
a horizont nem túl kéklő,
kezdjük hamar el a hetet,
csak csendesen, hogyha lehet.
Akarok-e kötetben megjelenni,
egy kiadó levélben ezt kérdezi,
ha igen, hát küldjek nekik sok-sok pénzt,
egy ilyen könyv nagyon sok pénzt felemészt.
Mert nincs pénzem, nem írok már több verset,
még akkor sem, ha a múzsám megkerget.
Ne mondd azt, hogy nincs erőd
meggyőzni a kétkedőt,
hiszen érved van elég,
érvelni is tudsz te még,
mert az, akit húz az ág,
tudja, mi az igazság.
Ha felkelek, minden reggel
beszélgetek az Istennel,
tőle már semmit se kérek,
megköszönöm, hogy még élek.