Kállay Sándor
Megfigyeltem: minden gyerek
nagyon szereti a telet.
Szerintem ez nem is csoda,
hisz gyerekben nincs ostoba.
Azért, mert öregek vagyunk,
helyén van a szívünk, agyunk,
bár rég jártunk iskolába,
tudjuk mi még, mi az ábra.
Akit szeretünk, nagyon féltjük,
búját és baját is megértjük,
vigyázunk rá, mint nyers tojásra,
számítunk rá, mint élettársa.
Hány óra van? S miért ennyi?
Nem kell nekünk semmit tenni,
mert az idő megy magától,
nem szabadul ritmusából.
Egyszer majd csendesen elmegyek,
megsiratnak majd a fellegek,
csendesen veszem a kalapom,
és ezt a világot itt hagyom.
76 lettem immáron,
rohan az idő, ezt bánom,
örülök a szülinapnak,
mert ajándékokat adnak.
Ez egy ismétlődő ünnep,
ahogy évek tovatűnnek.
Nem megy sétálni a Margitszigetre,
jó nagyokat ugrik, ha nagyon sietne,
azt, hogy bőkezű, nem mondhatjuk rája,
erszénye van, de nincsen pénztárcája.
Nem tudom, mitévő legyek,
ezrével jönnek a legyek,
bár nem vagyok ügyes gyerek,
egy csapásra fogok hetet.
Mit csináljak? Egyek legyet?
Ilyen éhes nem lehetek.
A vers, amely még bennem él,
amelyik még bennem henyél,
nem tudni, hogy előjön-e,
lesz-e hozzám bármi köze?
Verselek néha a giccs határán,
hiszen a Parnasszus úgyse vár rám,
csupán az internet szövevénye,
kitűnni embernek nincs esélye.
Leélted az életed,
őrzöl színes képeket
szerényen vagy kevélyen,
de fekete-fehéren.
A misebor eltűnt,
nem találták titkát,
pedig ez egyszerű,
ugyanis megitták
Tőlem egyszer kérted,
hogy csak érted éljek,
éljek vagy száz évet,
tartalmasat, szépet.
Ha a szívem járni tudna,
hozzád vinne első útja,
száguldana, nem is járna,
nem zavarná, hogy nincs lába.