Kállay Sándor
Úgy lebegsz el mellettem a járdán,
mint revüben a legjobb magánszám,
illatfelhő kíséri a lépted,
erre szokták azt mondani: végzet.
Nem álom volt, csak álmocska,
nem film volt, csak egy filmkocka.
Tudod, a dolgok nem jól mennek,
s nem tudom, mi az oka ennek,
bennem megvan az óvatosság,
de a bajt mindig mások hozzák.
A kor, amelyben én élek,
nem készült leányregénynek,
és nem is egy útleírás,
nincsen benne kandúr, csizmás,
de csak ez van, sajnos, nincs más,
csak ne legyen kataklizmás.
Tönkretettük rég a rendet,
amelyet Isten teremtett,
elherdáltuk a világot,
amelyet Isten megáldott.
Hazudnék, ha azt mondanám,
nem foglalkoztat a halál,
jobb, ha nem ér váratlanul,
mert az ember bajból tanul.
Ha boltba megy az elefánt,
pultot, polcot, mindent leránt,
(többek között a porcelánt),
hiszen akkora a lába,
s lába végén a patája,
hogy a járdát majd’ belepi,
s ráadásul négy van neki!
Néha érzem a szívemet,
nagyon hevesen dobog,
orvoshoz hiába megyek,
ez nem orvosi dolog.
A földből nőnek ki sűrű rácsok,
igában tartanak megszokások,
azt mondod: ilyenre van most kedved,
s rabja vagy megszokás-életednek.
Amikor te megszerettél,
hibát bennem nem kerestél,
és ha egyet észrevettél,
vagy esetleg többet egynél,
azt sietve félretetted,
hogy mielőbb elfelejtsed.
Egyszer nyár és egyszer tél,
mondjad, te mit szeretnél,
inkább tél vagy nyár lennél?
Minden olyan egyszerű,
ha az ember épeszű,
mert borúra jön derű,
édes lesz a keserű,
nem köröz a keselyű,
nincs óriás egyszemű.
Három veréb ül a dróton.
Milyen dróton? Villanydróton.
Ülhetnének a bozóton,
de ők fenn ülnek a dróton.
A tóparton élt egy béka,
ősi békák ivadéka,
úgy gondolta: ez a világ
éppen békáknak kitalált,
hiszen békanemzedékek
ezen a tóparton éltek.