Kállay Sándor
Aggodalommal szól a moly:
- Fakukac úr, ön túl komoly.
- Csodálkozik? Én úgy élek...
Megtalállak minden nap magamban,
lehet, ezt én mindig így akartam,
de most itt vagy minden rebbenésben,
érzem ezt, és olyan jó, hogy érzem.
Jól vagyok így egymagamban,
csak a szívem dobog halkan,
lebeg velem kezem, lábam,
nem hiszek már semmi másban,
egyedül az elmúlásban.
Eljön értem majd az ördög,
ha továbbra is hőbörgök,
pokolba visz tűzre, égni,
azért kell most bőven élni.
Megfigyeltem: minden gyerek
nagyon szereti a telet.
Szerintem ez nem is csoda,
hisz gyerekben nincs ostoba.
Akit szeretünk, nagyon féltjük,
búját és baját is megértjük,
vigyázunk rá, mint nyers tojásra,
számítunk rá, mint élettársa.
Kívülről nem látszik semmi sem,
úgy élek, mint még sokan mások,
kívülről nem látszik a kóma,
a fiúk, akik tudnak róla,
ők vigasztalnak, a barátok.
Ó, te ember,
minden korok főemlőse,
légy egy modern mese hőse,
legyél az:
ki erős, bátor,
szépen beszél a hazáról,
tudja azt, hogy hol, mi illik,
jókedvű és józan mindig...
Érints meg gyengéden,
szoríts jól magadhoz,
elhangzott szavakért
nem kell, hogy szabadkozz.
Jó a délutáni alvás
és utána egy sütemény,
amely lehet akár almás,
lefogyni már úgysincs remény.
Így se, úgy se vagyunk jól,
nehéz ez az élet,
növesztünk hát magunktól
a szívünkre kérget
Add, Uram, hogy ne legyen nagy hasam,
de azért továbbra is zabáljak,
legyek délceg, lobogjon a hajam,
s ne csökkentsd méretét a kanálnak.
Úgy megyek el, ahogy jöttem,
az életem van mögöttem,
rá szerződést nem kötöttem,
egyébként is kivel kössem?
Gyerekkoromban gyakran sírtam
akkor is, ha nem volt rá okom,
erről eddig még sosem írtam,
de mégis magamban hordozom.