Kalmár Kriszti
Élesebben kellene látnom,
hogy mennyire szeretsz Te engem,
ha nem gondolnék Rád, Jézusom,
akkor sem engednél elvesznem.
Hiszem.
Mondd, szeretsz-e? S ha azt mondod, szeretsz,
megmutatom neked a Kalandot
éjjel az égbolton egy csillagban,
felülve a Kis Göncöl hátára,
bebarangolva a Tejútrendszert,
megkergetve a nagy Fiastyúkot,
megállva a fényes Sarkcsillagnál.
A szívem nem ötcsillagos szálloda,
hol csapongó lelkek nyarukat töltik,
s ki-ki fesletten száll ide, száll oda,
miután az erkölcsöket ledöntik...
Bölcsőd vagyok: ringatlak,
Mély álomba altatlak.
Gyermek vagyok: hallgatlak,
Kíváncsian faggatlak.
Amikor megszülettél,
mindenki csak nevetett,
víg angyalok kísérték
bukdácsoló léptedet.
Felégetem
széttépett lelkem,
mi érted kiált,
csak érted kiált!
Most még itt van,
hát most szeresd,
most adj neki,
ha kér,
egy kis levest...
Visszanézve
az óévre
hálát adok
Neked, Uram,
hisz` van miért:
Vetett ágyért,
egy jó szóért,
főtt ételért...
Isten, kinek kezében van
minden nép és ország sorsa,
vesd irgalmas pillantásod
szépséges Magyar hazánkra!
Betlehemi csillag
odafenn az égen
mutatja az utat
ugyanúgy, mint régen.
Hálás szívvel szenteljünk meg
minden áldott, kapott percet!
Fájó, boldog pillanatban
vessünk lelkünkre keresztet!
Tűnődik a csend,
a múlt már lágyan ring...
Tétova a szív,
jelenre álmot hint...
Valamikor, régen
élt egy szerény püspök,
Miklós volt a neve,
története örök.
Advent minden vasárnapján
új gyertya fénye fellobban,
add, Uram, hogy szerethessünk
egyre jobban és még jobban...