Kalmár Sándor
Barátok, ismerősök,
mind, kik szeretnek,
egyetértenek abban,
soha nem felednek.
Most mondd meg: Tőlem mit remélsz?
Elcsábítani? Ennyi az egész?
Miközben engem a szerelem emészt,
beszélni Veled talán túl merész.
Tudom, én már nem kellek Neked,
Te már máshol keresed a helyed.
Nehéz volt értenem, vágyaim elnyomtak, tudom.
Eltűntek álmaim, most már tudhatom.
Ha nem tudom, hogy létezem,
nem tudom, hogy vagyok.
Honnan tudhatnám,
honnan hová tartok?
Voltam részeg, voltam józan,
mégsem hittem igaz szóban.
Voltam őrült, voltam isten,
mégse tudtam, mi van s mi nincsen.
Ha az elmédben a harcot hagyod,
a jutalmadat megkaphatod.
Kétségek közt nem lehet élni,
az egységet kell megélni.
Mit jelent, ha valaki
az örök tavaszt szereti?
Tavasz után tavasz...
Erre mi lehet a tapasz?
Hiába illik a kulcs a zárba,
ha örömöd másnak nem lehet pálya.
Kicsit furcsa saját házad tája,
ellened dolgozik, még ha nem is látja.
Mit akarsz tőlem? Kérded.
Hazudtam Neked, képzeld.
Bocsájtsd meg nekem, kérlek,
gyenge voltam, értsd meg!
Szeretem a lelked,
szeretem a szád,
gyönyörű a hajad,
arcod csupa báj.
Mikor az ősöm a som,
Barátom a mosolyom.
A madaram a sólyom,
Minden napon Istenem a Napom.
Mindenem odaadom.
Mind a tudat, mind a tér
egy parányiba belefér.
Mondd! E kettő mit ígér,
ha egy gondolatban is elfér?