Kalocsa Zsuzsa
Ha csodát látok eme bús világban,
úgy magában minden olyan üres
árván, magányosan és nélküled,
rád gondolok minden percben, órában.
Fagy szorítja még a határt,
hideg szél ringatja magát.
Csendben nyújtózkodik a köd
falu és a város fölött.
Lehet-e bízni s remélni
egy olyan világban,
hol a szegény könyörög
a saját hazájában?
Születésnapomra
Ma hetvenkét éves lettem,
rohan az idő felettem.
Nyafoghatnék, de már késő.
nem figyel senki, oly félő!
Szerelmünknek rózsaszála
szirmait már elhullatta,
levél nélkül maradt ága,
a hideg szél megtépázta.
Feldíszítették a várost,
mily ünnepi öröm ez most,
csillognak a lampionok,
az emberek oly boldogok.
Életünk igazi kaland,
talán jól megírt színdarab?
Sorsunkat előre megírták,
ily előre azt hogy láthatták?
Csodálta a dér hajnalban,
Ízlelte ágát a zúzmara,
Pillangó is rég elhagyta,
Kikeletnek menyasszonya
Erdő szélen irul-pirul...
Lehunyt szemmel csendben hallgatom,
ahogy muzsikál az esti szél,
s fájón a szerelemről mesél.
Illatárban fürödtem
s a Nap sugarában,
virágok közt éltem:
boldog harmóniában.
Mennyi bánat a temető csendjében,
kapuja kitárul a végtelenbe.
Imát mormolnak mécsesek fényében,
fájdalom férkőzött szívek mélyébe.
Ha majd idősen átsétálsz a városon,
szívedben él a vágy, még látni akarod.
Főtéren csak ámulsz, mikor körbenézel,
s látni fogod, hogy mi minden megváltozott.
Szigorú voltam magamhoz,
kit féltettem, a családhoz.
Borus napok kísérték utam,
nem tudtam, mit hoz a holnap.