Kalocsa Zsuzsa
Óévbúcsúztató
Az óév már búcsúzni készül,
az emlékekkel kiegészül.
Köszönti illőn` az újévet,
vele tartunk, mást nem tehetünk.
Fejére illesztjük kalapját,
vígan ropja utolsó táncát.
Holdbéli fények felém ragyognak,
szikrái a szívembe hatolnak.
Egy apró kis szikrát neked adok,
szeretet benne, mely nálad ragyog.
Piros csizmáját felvette
a Télapó,
és jött a zord hideg, s hullott
a selymes hó.
adventi fények
Házakban ünnepváró
díszek s fények,
lelkünkben már
az adventi remények.
Valami szépet kellene szólni,
mert nem elég ám csak álmodozni,
a szíveket némán elrabolni,
tenni kell, hogy tudjunk meghajolni.
Orgonabokor mögött a régi házunk,
ott töltött időkre örökké vigyázunk.
Emlékek szinte mindennap visszajárnak,
mint felém hajladozó orgonaágak.
Búval tele keserű az élet,
de csodás, ha szeretni kell téged.
Új reményt és boldogságot kapok,
mert a nap fénye csak reám ragyog.
Nem tudom, miért kel fel a Nap
minden reggel, és ragyog aznap?
Tudom, fényben virágok nyílnak,
s hogy őrködik a Hold hajnalig.
Régi ruhák a sublót alján,
fodros blúz és farmernadrág,
viselte őket régen egy lány,
őrzi lelke mélyén, s az a nyár.
Hiába könyörögtél s kérted,
a szív többé meg nem békél véled`.
Lázadó szavad szüntelen vádol,
szinte az éj sötétjében lángol.
Még nem késő, jer`, bízz és remélj,
tárt karokkal vár új dalt zengvén.
Mondják, a könny mindent egybemos,
arcot áztat, és lángot elolt.
Sodródni az élet hajóján,
végleg menni éjnek hajnalán.
Visz a hajó, s nem tudod, hova,
kiket szerettél, nem látod soha.
Ha majd hosszú évek múlva
álmaid fátyola` lehull,
tudni fogod, mily szép a múlt,
mit szeretnél átélni újra.
Ne döngesd sorsod bezárt kapuját,
hisz gondol rád az élet, fel a fejjel,
viharos szelek elültek feletted,
hogy megleld a boldogságod zugát.
Látom, az utcán mindenki siet,
reggel az idővel harcot visel
úgy, mint a tavasz, jön-megy s jő a nyár,
ontja fényét az izzó napsugár.