Kalocsa Zsuzsa
Vajon megértjük a titkát?
Mennyi ember félelemmel
tölti napját? Körbeölel bennünket
a csodás természet,
s bennünk az ünnep csak
hulló szirom lesz!
Már feketét sző a kora est,
kék mezőre csillagokat fest.
Mindenütt forrong a nagyvilág,
s harcba küldi ártatlan fiát.
Utókornak legyen mit ünnepelni,
vívott szabadságért büszkének lenni,
akiknek szent volt az ország, a haza,
többé a szolgasorsot nem akarta.
Miért hiszem, hogy túl vagyok
minden jón,
és túl az élet nehezén,
a rosszon?
Már látom,
hogy a józan ész megfagyott,
már érzem,
hogy az élet úgy nyomasztott!
Tanuld meg, hogy mi a fontos!
Az élet nem csipkés-fodros.
Nem találod helyed s utad,
nem éred el a vágyaidat?
Óévbúcsúztató
Az óév már búcsúzni készül,
az emlékekkel kiegészül.
Köszönti illőn` az újévet,
vele tartunk, mást nem tehetünk.
Fejére illesztjük kalapját,
vígan ropja utolsó táncát.
Holdbéli fények felém ragyognak,
szikrái a szívembe hatolnak.
Egy apró kis szikrát neked adok,
szeretet benne, mely nálad ragyog.
Piros csizmáját felvette
a Télapó,
és jött a zord hideg, s hullott
a selymes hó.
adventi fények
Házakban ünnepváró
díszek s fények,
lelkünkben már
az adventi remények.
Valami szépet kellene szólni,
mert nem elég ám csak álmodozni,
a szíveket némán elrabolni,
tenni kell, hogy tudjunk meghajolni.
Orgonabokor mögött a régi házunk,
ott töltött időkre örökké vigyázunk.
Emlékek szinte mindennap visszajárnak,
mint felém hajladozó orgonaágak.
Búval tele keserű az élet,
de csodás, ha szeretni kell téged.
Új reményt és boldogságot kapok,
mert a nap fénye csak reám ragyog.
Nem tudom, miért kel fel a Nap
minden reggel, és ragyog aznap?
Tudom, fényben virágok nyílnak,
s hogy őrködik a Hold hajnalig.
Régi ruhák a sublót alján,
fodros blúz és farmernadrág,
viselte őket régen egy lány,
őrzi lelke mélyén, s az a nyár.