Kalocsa Zsuzsa
Ha majd hosszú évek múlva
álmaid fátyola` lehull,
tudni fogod, mily szép a múlt,
mit szeretnél átélni újra.
Ne döngesd sorsod bezárt kapuját,
hisz gondol rád az élet, fel a fejjel,
viharos szelek elültek feletted,
hogy megleld a boldogságod zugát.
Látom, az utcán mindenki siet,
reggel az idővel harcot visel
úgy, mint a tavasz, jön-megy s jő a nyár,
ontja fényét az izzó napsugár.
Ó, te Verona, Verona,
micsoda nagy tragédia!
Annyi fiatal halála
s életük végső éjszakája.
Ma a feltámadást ünnepeljük,
a régi időkre emlékezünk.
Jézus, ki meghalt a bűneinkért,
vállalva kínt az emberiségért.
Vércseppek áztatták arcát, testét,
tömeg megalázta s kinevették.
Annyi mindent takar e szó, béke!
Te is tudod, ha szabad
minden ember lelke...
április 22.
Halandónak fel sem fogható,
mi tengelye körül forgandó.
Bolygónk életeket hordozó,
oly sok embernek otthont adó.
Este fáradtan, gondba merülve
csak ültél a tükörrel szembe`,
s nézted a másik feledet egyre,
a fiatal évnek sehol nem volt jele.
Március 15.
Utókornak legyen mit
ünnepelni,
vívott szabadságért
büszkének lenni,
s akiknek szent volt
az ország, a haza,
s többé a szolgasorsot
nem akarta...
A fellegek szállnak
selyem csipkeként,
szellő lebbenti
égszínkék lepelként.
Ha csodát látok eme bús világban,
úgy magában minden olyan üres
árván, magányosan és nélküled,
rád gondolok minden percben, órában.
Fagy szorítja még a határt,
hideg szél ringatja magát.
Csendben nyújtózkodik a köd
falu és a város fölött.
Lehet-e bízni s remélni
egy olyan világban,
hol a szegény könyörög
a saját hazájában?
Születésnapomra
Ma hetvenkét éves lettem,
rohan az idő felettem.
Nyafoghatnék, de már késő.
nem figyel senki, oly félő!