Kalocsa Zsuzsa
Minden sorom, amit írok,
az életem s a pár dalom.
Szeretet és a boldogság,
az nekem mindig a család.
Omladozó házak között -
a város és dombok fölött:
hol sötét minden éjszaka,
szobában a Hold sugara,
a nappal is fénytelen,
odabent csak anyóka ténfereg.
Hajnal csendje e zajos világban,
emberek sírnak némán a bajban,
száguld az élet, ki tudja, hova,
teher alatt a kint: sors szaggatja.
Csak szemed szürkeségét látom,
a tiszta fények hova lettek?
Nincs már segítség, nincs oltalom,
elhagytak biztató remények.
A csend is fáj, gyötri szívedet,
bú lakozik boldogság helyett.
Hova nem vezet út,
miért nincs híd,
mely átívelne a végtelenbe?
Csak úgy belebámulni
a semmiségbe.
Elkísér utamon tavasz fénye,
tűző napsugár nyári melege,
az ősznek ezer-színű levele,
téli világ jégvirágos képe.
Már leéltem életem felét,
csak járt-kelt mellettem az idő,
azt hittem, pár dologra elég,
gondolatom lap felett időz.
Ne tépd le a rózsa virágát,
hisz feléd ontja az illatát,
harmatcseppje csillan a szirmán,
s szempilládra ül reggel némán.
Hiába akarod, a múlt
nem jő vissza már,
a szép emlékekkel elrepül
és messze jár.
Barnult levele a hársnak -
hajamba hull,
virágok szirmai sírnak -
a hársakon túl.
Nem tudok tiszta szívvel
lelkesedni,
a szó elszáll, nem marad
nekem semmi.