Kalocsa Zsuzsa
Milyen volna nélküle az est,
magány sarokban verne tanyát,
mikor az éj is árnyakat fest,
mert nem hallanám az ő szavát.
Az én utam csendes
helyekre visz,
tarka virágok, fák
szegélyezik.
Csillagok fénye hull a földre,
a Hold megfesti színezüstre.
Ó, mily csodás ez a varázslat,
ködbe vész, ha jő az alkonyat.
Álmomban színes virág voltam,
a Holdnak szőke arcát láttam.
Lágy szellő szirmom simogatta,
a harmat gyöngyét reám szórta.
Ma kaptam tőled a legszebb virágot,
ez jelenti nekem a boldogságot.
Néha szeretnék hozzád bújni,
a karjaidban elaludni,
szíved dobbanását hallgatni,
mely a szívemet is átjárná,
a boldog érzést, mit nyújtaná.
Árny vagy nekem,
mit nem tudok elhagyni,
egy fénykép,
mit nem lehet kidobni,
egy régi dal,
mit nem lehet megunni.
Víz tükrében, mikor látod magad,
tekinteted egy pillanatra odatapad.
Hasonmásod oly távolinak tűnik,
szemedben vajon milyennek látszik?
Őszintének,
hamisnak,
becsvágyónak?
Karneválon mulat apraja-nagyja,
a cicomázott sok szép, úri dáma.
Ifjú herceget szemlesütve várja,
de nem ismeri fel őt ember-fia.
Decemberi áldott napsugár,
lelkembe tavaszt varázsoltál.
Fák ledobták a színes ruhát,
s vele együtt a lombkoronát.
Küszöbön áll az újév hajnala,
vajon mit hoz el a jövő dala?
Vidámságot, reményt, boldogságot?
Csak tudnám előre a holnapot!
Összekötném néktek e sorokat,
s szétküldeném e meleg szavakat.