Kálóczi Balázs
Hová tűnt a csillag életem egéről?
Hová lett a százszorszép kertemből?
Mint poros képeket nézem életem.
Súlyos mélység, űr. Végtelen.
Poros fényképek, kopott képek.
Régi emlékek, fájó könnyek.
Derűs arcok, mosolygó rokonok.
Álmos délutánok, éjszakai banzájok.
Utak végtelen sora nyúlik el.
Néma csendben senki sem felel.
Mész, járod az utad.
Mész, hogy megtaláld magad.
Távoli, szép arcú lány.
Mondd, hol vársz reám?
Távolléted ezer évnyi hiány.
Mondd, hol vársz reám?
Sík mezők, sűrű erdők.
Fényes bálok, édes lányok, integető kendők.
Füstös vonat, üres kabin.
A nap lemenőben áll odakinn.
Ülök egymagamban a világ polcán.
Ki választ ki? Ki tekint énrám?
Aki majd hazavisz, édes kedvvel nevel,
hogy ne legyek nyűg, ne legyek teher.
Becsülni kell a józan észt.
Szerezni kell egy jó zenészt.
Lantot penget tátott szájjal elhűlve.
Állva tapsolsz, vagy nyitott szemmel ülve.
Régen az öröm a légben röpködött.
A boldogság madara szállt fejem fölött.
Ma már más idők járnak lelkemre.
A félelelem teszi rá kezét kezemre.
Szélnek szédült száguldása,
Esőnek esetlen elapadása,
Napnak nagyszerű násza,
Felhőnek fátyolos fodra.