Kamarás Klára
Akármi fáj,
akárhogy fáj,
míg van kiért
és van miért,
addig még élni érdemes.
Lassan elmúlik, mint az élet.
Nagy szerelem volt, lángoló.
Átívelte a messziséget
szavak nélkül is. Hinni jó.
Vannak napok, igen, vannak napok,
mikor egész nap arra gondolok,
hogy többet már kibírni nem lehet,
mert a világ rám omlik, eltemet.
A Nap fényét szemem már könnyen állja,
hiszen bukóban int vereslő fátyla.
Pár néma perc az esti áhítatra,
s múltként legyinthetünk megint egy napra.
Hányan akarták már megváltani
ezt az eszeveszett világot?
Valahol mindig eltört valami,
pedig mindenki mindig jobbra vágyott.
Reggelitől az ebédig,
az ebédtől vacsoráig
rohannak a könnyű percek,
azt se tudom, hova tűnnek,
hétköznap van, vagy tán` ünnep?
Leszünk-e még, mint gyermekek, fehérek
s őszinték, mint egy vízzel telt pohár?
Minek nekem a nyomtatott betű?
A költő fénye röpke életű,
tiszavirág szerelméhez hasonló.
Késő dicsőség nem vigasztaló!
Már majdnem éjfél, és megállapítom,
hogy ma sem mentem megint semmire.
Ilyenkor mégis ébred a remény,
hogy holnap reggel,
igen, holnap reggel...
Azt hittem, jó ötlet lesz
az önkéntes karantén,
bezárkózás pár hétre,
míg tart e rettenet,
hiszen volt minden évben
"inflenza", az is elmúlt,
egy oltással megúsztuk,
aztán csak vége lett.
Leidecker Lajos emlékére
Ma biztatón süt tán` ott is a nap,
virágok ringnak könnyű szélben,
a lombok halkan felsóhajtanak,
s egy fecskepár hasít az égen.
Hunyorgó csillagok közt félve járok.
Itt tücskök ciripelnek szüntelen.
Április csalfa fényei,
virágbontó ígérgetések,
ágat hasító vad szelek,
vihartól tépett könnyű fészkek...