Kamarás Klára
Mint dióhéjban a mag két fele,
úgy bújunk össze ketten itt az ágyon.
Hiába minden törvény, rendelet...
itt többé semmi, semmi nem lehet
az, ami volt.
Lelkünk megtört, folt hátán csupa folt,
hiába énekeljük, hogy már meglakolt...
Itt fenn a fán egy vén madár
tollászkodik. Tavaszra vár?
Pedig csak ősz van, tél-elő,
de szebb jövőben bízik ő.
Torkából néha dal fakad,
túlzengi még az ifjakat!
Hogy’ megöregedett mindenki
egyetlen év alatt,
amíg nem láttuk őket!
Vagy másfél, két év is lehet,
bizony, bizony...
Már messze úszott mindaz, ami volt.
Bárányfelhőknek égi, szép akolt
nem építek. Ez a föld itt szilárd.
Megálltam rajta, pedig idegen.
Vigyázva álljon, ki gyökértelen:
Nincs visszaút.
Nem múlik el a szomjúság,
mikor a forrás kiapad,
nem múlik el a szerelem,
ha tél cibálja gyér hajad...
Amikor én gyerek voltam,
Hitler szólt a rádióban.
Nem értettem, mi az ábra,
Miért beszél kiabálva.
A gyerekkor mégiscsak gyerekkor!
Békében, háborúban eltelt.
Édes keserűség annak,
ki nem éhezett, nem is fázott,
a lövegek robaját átaludta.
Nekem emberi sorsokról
távoli füstöt hozott csak a szél.
Kamaszként olvastam egy könyvet,
íróját, címét meg nem mondhatom...
de nem tudom feledni azt a képet,
mi abban bűnjelek közt vádlón szerepelt.
Káprázik a szemem.
Mindenütt csak fények...
de a ragyogásban
mindig mások élnek.
Már csak fotókon látom a Murát,
a régi festőállvány kis pókok tanyája,
és Budafára sem mehetek át,
ha vágyódom a szép azáleákra.
Aki nem hal meg idejében,
tetszik, nem tetszik,
előbb vagy utóbb megöregszik.