Kamarás Klára
Már nem számít, akármi volt.
A bánat csak parányi folt,
lassan kimossa az idő.
Mit is tehettem...?
Csak képzeletben
szopogattam az édes éveket,
mint gyermek a jó Kuglert s krémeket...
A bértollnok a bértollával bérritmusra tollnokol,
úgy gondolja, jobban jár, ha némi készpénzt birtokol.
Madárfüttyös, tavaszi erdő
hozzám, mint álom, néha eljő,
s futok, mint gyermek dombra, völgybe,
tavaszi zsongás vágya tölt be.
Zöld csemeték közt magam állok
vén tanú-fának.
Hova folyt az idő,
mondd, hova lettek a társak?
Fenyők állnak vigyázzban,
akác integet,
mely roskatag.
Köztük e pad
egy csöndes kis sziget.
Egy este azzal jött hozzánk a Gyurka,
hogy a padláson rést lehet csinálni
a tetőcserepek között.
Onnan a szomszéd kertmozira látni.
Van, akit ha baj ér,
legyint és mosolyog,
mások csak morognak,
s botorul konokok...
Valentin-napon, öregesen
Csókoltál, mikor csókra vágytam,
s virággal hintetted be ágyam.
Most itt ülünk az esti csendben,
látod szívem, megöregedtem.
Álmomban egy nagy teremben
álarcosbál volt. Bementem.
Táncra kértek, s úgy pörögtem,
elszédültek körülöttem.
Táncos bokám nem perdül új ütemre,
csak járja mind, akinek jobb a kedve!
Hadd nézzem csetlő-botló lábukat:
Farsangi bál, farsangi kábulat.
Mért keresném a régi arcokat
az utcán hömpölygő diákseregben...?
Az élet friss és mindig újuló,
a lelkünk az, hol a múlt árnya rebben.