Kamarás Klára
Mért nem lehettem csobogó patak,
mely sziklák között is vígan halad?
Hol az a táj, hol az a szép sziget,
mely boldog, édes álomba merít?
Szapphót keresnéd? Nem találod itt.
Csak könnyek árját, végtelen vizet.
Kereshetek egy zengő dallamot,
s hiába írok csengő rímeket...!
Annyi mindent várunk magunktól, mástól,
az új tavasztól, virágfakadástól...
Tudom, mert én is vártam szépre, jóra,
de abból soha, semmi nem vált még valóra.
Mióta kutyaiskolában volt beírt,
(bár nem végzett) diák,
azóta minden szavunkat lesi.
Ajtók csukódnak? Majd nyílik újabb!
Mondták, hát higgyem,
hogy mindig így van?
Én Pécsről jöttem több, mint hatvan éve
e számomra idegen, bús vidékre,
hol eső után a főtéren is
lehúzta a cipőm a sár.
Jöttem, mert nem tudtam,
hogy itt rám majd mi vár.
Fénykoszorúban táncol a lány ma.
Kedvesét hívja, két karja tárva...
Álomország álomútjai mentén
álomjuharfák állnak hallgatag,
vihartört ágak végig az úton,
nem tudom, téged mért álmodtalak...
Hólepte tors közt bukdosó madár.
Riadva verdes: Tavasz, jössz-e már?
Mostanában gyakran azt álmodom,
hogy fölfelé megyek.
Romos lépcsőkön és törött létrákon
mászom, egyre csak mászom fölfelé,
és visszacsúszom mindig... újra...
Kitartóan, de egyre nehezebben
mindig csak újra... újra fölfelé...